Kicsit zavaros évforduló a mai, mert ugyan való igaz, hogy a Német Birodalom 1917. január 31-én jelentette be, hogy másnaptól korlátlan tengeralattjáró-háborút kezd, valójában csak folytatták, amibe az első világháború elején belefogtak.

A tengeralattjáró-hadviselés az első világháború elején egészen félelmetesen sikeres volt. Annak ellenére, hogy a kezdetleges U-hajók technikailag közel sem tökéletes, lassú és a víz alatt teljesen vak fegyverek voltak, a felszínen közlekedő hajóknak sem a felfedezésükre, sem az elhárításukra nem volt kidolgozott módszerük. Ha a háború elejét nézzük, a britek voltak fölényben, nekik 58 tengeralattjárójuk volt, a németeknek csak 28. Viszont ahogy az a világháborúkban lenni szokott, a német technika fejlettebb és kifinomultabb volt, és a fegyvernem alkalmazásában mutatott kíméletlenség is inkább a számbéli fölény ellen harcoló németek felé billentette a mérleget. – írja az index.hu

A német tengeralattjáró-hadviselés 1914 és 1916 között a birodalmat szép lassan megfojtó brit blokád ellen irányult.

Próbáltak minél nagyobb kárt tenni a brit szigeteket, illetve az antant seregeket bőségesen ellátó, semleges zászló alatt érkező amerikai segítségben azzal, hogy nagyjából minden hajót megtámadtak, ami a brit partok közelébe merészkedett. A németek mentségére muszáj elmondani, hogy ez nem figyelmeztetés nélkül történt: a német hadvezetés hirdetésekben figyelmeztette az akkor még semleges országok hajóútra készülő polgárait, hogy a tengeralattjárók elsősorban a teherhajókat vadásszák, de nagyjából bármit elsüllyesztenek, amivel hasznos terhet lehet szállítani a németek ellenségeinek.

Ez persze inkább csak tompítani próbálta azt a tényt, hogy a németek mindenre lőttek, ami mozgott, még akkor is, ha az semleges zászló alatt hajózott, és még akkor is, ha utasszállító óceánjáróról volt szó. A Lusitania 1915 májusi, majd az Arabic három hónappal későbbi elsüllyesztése óriási politikai nyomás alá helyezte a németeket, akik átmenetileg fel is hagytak a totális tengeralattjáró-hadviseléssel. Érdekesség, hogy a német tengeralattjárók komoly pusztítást okoztak az Atlanti-óceánon át közlekedő hajókaravánokban, valójában csak a töredékét semmisítették meg az útvonalon keresztül eljuttatott, elképesztő mennyiségű nyersanyagnak, hadifelszerelésnek és egyéb ellátmánynak, amit az USA az antanthatalmaknak küldött. Végül 1916. áprilisában Woodrow Wilson amerikai elnök nyomására a német admiralitás parancsba adta a tengeralattjárók kapitányainak, hogy hagyjanak fel az előzetes figyelmeztetés nélküli támadásokkal. Érdekesség, hogy az ilyen támadások az összes elsüllyesztett hajóknak csak a harmadát tették ki.

A Lusitania elsüllyesztése
Fotó: Universal History Archive / Getty Images Hungary

A német hadvezetés korlátlan tengeralattjáró-hadviselés mellett érvelő része egészen 1917 elejéig kellett győzködje a császárt, hogy a jütlandi taktikai győzelem mit sem ér, ha a német flotta nagy része továbbra is be van szorítva néhány kikötőbe. Ehhez még jött a Verdunnél és Somme-nál elszenvedett bődületes veszteség, plusz az egyre inkább elkeseredett hangulat a hátországban – egyszerűen nem volt más lehetőség, mint visszatérni a korábban már sikeres tengeralattjáró-hadműveletekhez.

A németek tudták, hogy ezzel azt kockáztatják, hogy az USA is belép a háborúba, de a történészek szerint két dologgal nyugtatták magukat – illetve utólag már tudjuk, hogy két dologban számolta el magát a központi hatalmak hadvezetése. Az egyik az volt, hogy úgy gondolták, a totális tengeralattjáró-háború olyan szinten megakasztja a nyugati fronton harcoló antant egységek utánpótlását, hogy a német és osztrák-magyar seregek még azelőtt átütő sikereket érnek el, hogy az amerikaiaknak alkalma lenne nagyobb számban erőket átdobni a német tengeralattjárók ellenőrzése alatt tartott Atlanti-óceánon. A másik pedig Mexikó segítsége: a Zimmermann-sürgöny néven elhíresült üzenetben a Német Birodalom arra próbálta meg rávenni a háború elején elszenvedett komoly veszteségek miatt semleges mexikói kormányt, hogy támadják meg az USA déli területeit. A németek abban bíztak, hogy ez eléggé leköti majd az USA-t ahhoz, hogy ne legyen idejük Európára, de ebből végül semmi sem lett. A brit felderítők elfogták az üzenetet, feltörték a kódolást, és az eredményt átadták az USA-nak. Mexikó ettől függetlenül visszautasította az ajánlatot (elég jó üzlet volt nekik, hogy az országban kitermelt olajból pöfögött a brit flotta háromnegyede), az amerikaiak viszont komoly változtatásokat vezettek be.

U-boat U140, 1917
U-boat U2, 1906
U-boat U32, 1937

Bár Wilson elnök korábban a tengerjáró hajók felfegyverzése ellen volt (semleges országként ez érthető is), a Zimmermann-sürgönyben foglaltak miatt (a németek jelezték Mexikónak, hogy „könyörtelenül bevetik majd a tengeralattjárókat”) az amerikai szállítmányokat nemcsak felfegyverezték, de a védekezési taktikát is átdolgozták.

Az újrakezdett német kampány az első pár hónapban komoly sikereket hozott, 1917 márciusában a brit szigetek felé tartó forgalom negyedét tengeralattjárók süllyesztették el. Az antant eleinte nem akarta felismerni, hogy csak a konvojokba szervezett, komoly erőkkel védett hajóoszlopoknak van esélyük a tengeralattjárók ellen. Csak május-június környékén kezdték használni a módszert, ami bár késéseket és egyéb szervezési problémákat okozott, de összességében siker volt minden útvonalon, ahol bevezették. Júliust követően a veszteségek sosem haladták meg a félmillió bruttó regisztertonnát, ez meg sem közelítette az adott év első hónapjaiban elszenvedett, 7-800 ezer tonna körüli értékeket.

A konvojok másik hatása a csökkenő veszteségek mellett az volt, hogy a korábban szinte céltalanul őrjáratozó hadihajók végre belefutottak a német tengeralattjárókba, ami a német veszteségek növekedéséhez vezetett. Az USA 1917. április 6-án üzent hadat a németeknek, és jól mutatja a tengeralattjárók hatékonyságának csökkenését, hogy a következő nyáron kezdett offenzívákhoz kellő, milliós létszámú emberanyagot már tulajdonképpen veszteségek nélkül dobták át az amerikaiak – bár ez részben azon is múlt, hogy a német tengeralattjárók a kínálkozó alkalmakat sem használták ki. A német admiralitás végül 1918. október 24-én adta parancsba a megmaradt tengeralattjárók legénységének, hogy szüntessék be a támadásokat.

Az első világháború tengeralattjárós tapasztalatai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a németek a második világháborúban is sikeresen használják a fegyvernemet. Egyrészt rájöttek a konvojok ellenszerére: Dönitz admirális és a farkasfalka-technika bőven ellensúlyozta a védekezési technikák, például a passzív szonár és a kezdetleges radartechnológia megjelenését – de ez mind nem működhetett volna, ha nincs az első világháborúban megszerzett tudás.