Zsindely László

Finnes volt persze, onnan ismerem. Ha találkoztál vele, a termetéből nem gondoltad volna. De ő még akkor kezdett finnezni, amikor erős szélben korlátlan mennyiségű súlyt, vizes pufajkát viselhetett a versenyző, hogy kellően nehéz legyen a hajó kiüléséhez. Na meg faárbóccal vitorláztak, amit okos gyalulással szépen lehetett puhítani. Fináczy György sem égimeszelő!

Laci nem hagyott fel a finnezéssel az aluárbócos korban sem, és kivárta az újra jól alakítható karbon árbócokat. Közben persze elszálltak az évek, de mit számít az egy finnes mastersnek!

Sosem volt világverő menő, bár akadtak szép eredményei (például masters világbajnoki ezüst), de kétségtelen, hogy félelmetesen tehetséges volt ehhez is. Az biztos, hogy megütött a guta, amikor hátszélben békésen pipázva tartotta velünk a lépést, miközben én boruláshatáron toltam a dingit a lelkemet is kipumpálva…

Az úriember nem arról ismerhető fel, hogy elegánsan viselkedik, szépen beszél, udvarias és pontosan tudja, hogy melyik villa való a desszerthez. Aki csak ezt tudja még bőven lehet sznob, műmájer, aljas, önző és törtető. Az úriember egész életével vizsgázik.

Őrá nem azért muszáj emlékezni, mert kedves egyénisége volt vízi életünknek. Sokan voltak, vannak ilyenek. De nem tudom, hogy akadt-e még egy olyan ember, aki bármilyen személyes érdek nélkül, szép csendben a háttérben, sokak által nem is tudottan annyit jót tett volna velünk, mint ő. Például a magyar hajóipar sem tartana ott, ahol tart, ha nincs Zsindely László.

Otthonról hozta a stílust, elsodorta a történelem és Svájcból, majd bő két évtizede újra szerelmetes Balatonjától, Ábrahámhegyről adta nekünk az olykor láthatatlan segítséget. Ahogy tanulta, megszokta, amiként egy igazi úriember a világba illeszkedik.

Nagybátyja Zsindely Ferenc 1943-44-ben a Kállay-kormány minisztere volt. A nyilas időkben svábhegyi villájukban összesen 72 üldözöttet bújtattak.  Kommunistákat, zsidókat, akiket a haláltól mentettek meg, és akikért az életüket kockáztatták. Többek között Szakasits Árpád családtagjait, vagy Apró Antalnét. A hála korhű volt, az ötvenes években ők is életben maradhattak, „csak” a vagyonukat kobozták el és kitelepítették őket a svábhegyi villából vidékre, nyomorba.

Egy jóakarójuk felajánlotta nekik a lellei nyaralójának házmesterlakását. A rosszból is születhet jó: Laciban ekkor ébredt az élethosszig tartó Balaton-szerelem.

1956-ban Lacit és testvérét az édesanyjuk fogta kézen és vitte át még időben a nyitott határon.

Svájcba jutottak, ahol a sportos – úszó válogatott volt, amikor kimentek – és kitartó Laci vitorlázórepülő lett, oktató, majd profi pilóta, utasszállító gépek kapitánya. Karrierje a Swissairnél a csúcsig ívelt. Főpilótaként ment nyugdíjba és még egy évtizeden át oktatta az újonc pilótákat. Családot is alapított. Három gyermeke viszi tovább a vinni valókat.

És persze mindeközben vitorlázott, finnezett Ősz Balaton nevű hajójával , és amikor már tehette, jött újra a tóra versenyezni. Így ismerte meg Patát – Antal Gábort – és kezdte támogatni őt a Finn dingi építésben és értékesítésben. Majd gondolt egyet és kihívta őt meg Paulovits Dénest az ismert svájci hajóépítőhőz Josi Steinmayerhez, akinél megismerték a modern hajóépítés alapjait, anyagait és fogásait.

Pata és Dini szakmai támogatása ma egy hétköznapi, természetes mondatnak hangzik. De akkoriban a nyolcvanas években a két fiatalt az akkori sportvezetők deviáns linkeknek tartották a sorból rendesen kilógó stílusuk és felháborító önállóságuk miatt. Olyanoknak, akikből soha nem lesz semmi…

Ám Laci örökölt úriemberi alaposságával hamar meglátta a lényeget és az igaz valót.

Nem túlzás azt állítani, hogy ha nincs Zsindely László és a Steinmayer-műhely, akkor ma talán nem lenne a csodahajókat építő Pauger Carbon vagy nem lennének világ és Európa-bajnoki címeket nyerő Pata Finnek, és Pata sem dolgozna ma olykor 20-30 fős magyar csapattal francia hajógyárakban. De járt ott Laci révén szakmát tanulni Tönkő Gábor vagy Berzsenyi Zoltán is. A felsoroltaknak mind nagy szerepük volt és van abban, hogy a harmincas években kiváló, ám a hetvenes évekre nagyon mélyre süllyedt magyar kedvtelési célú hajóipar az ezredfordulóra újra magas színvonalra kapaszkodott vissza.

Zsindely Lászlót nem láttam soha veszekedni, kötözködni, nem hallottam méltatlankodni, vitát gerjesztő hangnemben politizálni. Csak sokat pipázni, a Balatont és az operákat kötöttségek nélkül imádni, jó társaságba természetesen illeszkedni, derűt, bölcsességet, hozzáértést árasztani, és ha úgy adódott, ha szükség volt rá, akkor csendes mosollyal a háttérbe húzódva segíteni azt, aki arra igazán méltó. Mert lényeglátó volt és úriember.

Való volt ő mindenhova, de úgy sejtem a legszívesebben az ábrahámhegyi nádasban kígyózó kis fa stég végére szeretett megérkezni, ahonnan kinyílt előtte a Balaton és a világmindenség.

Néhány éve, már nyolcvanhoz közel a Velencei-tavi finnes masters (veterán) regattán feltett egy kérdést nekünk. A negyven éven felüliek versenyein ugyanis tízéves ugrásokkal hirdetnek korosztályos kategória eredményeket. Masters, Grand Masters, Grand Grand Masters… negyven-ötven-hatvan egészen a hetvenes éveikben járó finnesekig. A hetven felettiek már a Finn Legends – Finnes Legendák közé tartoznak.

Megkérdezte, hogy ha nyolcvanévesen is rajthoz áll, akkor ő ugyan milyen kategóriába tartozik majd. Hát Laci! Természetesen a Finn Gods vagyis a Finnes Istenek közé!

Vannak valamilyen hittel vagy éppen anélkül élők. Magánügy. De ha őrá emlékszem, akkor nagyon bízom a reinkarnációban.

Ruji