Miért hagyjuk szó nélkül, hogy a kikötők megtagadják a személyzet cseréjét?

Björn Höjgaard az Anglo-Eastern Univan Group hajóstársaság vezérigazgatója ezt megelégelve a Linkedin-en emelte fel a szavát kikötők és nemzetek szűklátókörű és önző Covid-korlátozásai miatt, amelyek mind jobban ellehetetlenítik a kereskedelmi hajózást. Az itt következő cikk az ő írásának fordítása.

„A személyzetváltás válsága egyre rosszabb, nem javul”

Manapság hajózási körökben úgy tűnik, hogy minden szó a szén-dioxid-mentesítésről szól. A hajóipar átállítása egy alacsony szén-dioxid-kibocsátású jövőre a divatos téma. De vajon miért vagyunk olyan szenvtelenek a hajók személyzetének, a tengerészek válságos helyzetével kapcsolatban?

Két évvel ezelőtt, még a Covid előtt egyszerű volt egy tengerész váltására elküldeni egy kollégát. Előzetes orvosi vizsgálat, néhány dokumentum rendezése, repülőjegy és már utazhatott is a váltószemélyzet! A hajókon dolgozó tengerészek számára az élet, ha nem is mondhattuk hétköznapinak, de kiszámíthatóan zajlott. A tengerész pontosan tudta, hogy mikor száll le a hajóról (a szerződése szerint), élvezte az alkalmi parti szabadságot és ha szerencséje volt, olykor még a felesége, családja is meglátogathatta vagy elkísérhette egy-egy útra. A legfontosabb, hogy ha megsérült vagy beteg lett, akkor tudta, hogy bárhol a világon megfelelő figyelmet és kezelést kaphatott.

Viszont rendkívül szégyenletes, ahogy 2021-ben bánunk a tengerészekkel

A világjárvány kezdete óta a hajós cégek személyzeti osztályai világszerte igyekeznek megkönnyíteni a legénységváltást, ám egyre csak szaporodó nehézségekkel szembesülnek. Az éppen otthon lévő hajósok gyakran nem tudnak szerződést kötni, mert például olyan országban élnek, ahol éppen magas a Covid-terhelés. A hajókon lévő tengerészeket pedig egyre inkább páriákként kezelik, annak ellenére, hogy ők a járvány idején is működtették és igyekeznek működtetni az emberek és nemzetek számára létfontosságú globális ellátási láncot, amelyet hajózásnak nevezünk.

Gondoljunk csak bele!

Ma gyakran arra köteleznek még teljesen oltott tengerészeket is, hogy 14–21 napig karanténban legyenek a beszállási kikötőbe való repülésük előtt, majd ha már hajóra szálltak, kötelesek izolálni magukat további 14 napra, hogy minimálisra csökkenjen a Covid fedélzetre kerülésének kockázata. Ezután, ha már munkába állhattak, akkor ezt gyakran parti szabadság nélkül végzik, miközben bizonytalan, hogy a szerződésük időtartama betartható lesz-e (jön-e majd váltás), és abban a megdöbbentő tudatban, hogy ha megsérülnek a munkájuk során, sok nemzet visszautasítja, hogy a partra vigyék őket kezelésre!

Hogy lehetséges ez egyáltalán?

Mindehhez adódik még az állandó félelme, hogy esetleg kapcsolatba kerülhet Covid-fertőzött pilotokkal, kikötői, bevándorlási és vámtisztviselőkkel, rakodókkal… A fejük felett lebeg annak a veszélye is, hogy ha bárki a fedélzeten megfertőződik, akkor a hajó teljes személyzete a fedélzeten karanténba kerülhet. Ha pedig szerencséje van és a szolgálati ideje efféle kellemetlen események nélkül lezajlik, akkor is számolnia kell azzal, hogy majd éppen a saját országa nem akarja beengedni a határain és egy idegen kikötőben kell várakoznia a hazatérésére.

Hát lehet, szabad így bánni a kulcsfeladatot teljesítő munkásokkal, a tengerészeinkkel?

Hiszen nélkülük leállna a hajózás és heteken belül mindannyian élelem, ruházat, energia és orvosi ellátás nélkül maradnánk… Ezzel túl kevesen vagyunk tisztában és még kevesebben törődnek ezzel a problémával!

Mindezen nehézségeknek nem a hajótulajdonosok és a hajózási menedzserek az okozói. Ők mindent megtesznek annak érdekében, hogy végrehajtsák a legénységváltást a változó, egyre inkább ellehetetlenülő körülmények között is.

Az igazi bűnösök itt a kikötők és a nemzetek, akik igen, akarják a hajókat és a rakományukat, de nem, nem engedik meg a személyzet cseréjét. Manapság a Szuezi-csatornától keletre a legénységváltás szinte lehetetlenné vált.

„Nálam aztán nem! Ezt máshol is megtehetik, köszönöm szépen!”

A koldus-szomszéd hozzáállás frontális támadás annak az ellátási láncnak az integritása ellen, amelyre mindannyian támaszkodunk, különösen azon nemzetek és kikötők által, amelyek a hajózás legnagyobb haszonélvezői. Tegyük hozzá, hogy eközben figyelmen kívül hagyjuk mindennek a világ minden tájáról érkező tengerészekre háruló humanitárius költségeit. Ezek a számunkra láthatatlan, ám nélkülözhetetlen szorgalmas emberek és családjaik szenvednek emiatt.

Egyre gyarapodnak köreikben a mentális egészségügyi problémák, beleértve az öngyilkosságot is. A fedélzeti depresszió és apátia kockázatosabbá teszi a navigációt, veszélyezteti a rakományt és a kritikus karbantartási munkák elvégzését, ami súlyos következményekkel járhat az életre, a környezetre és a tulajdonra nézve egyaránt. És ha valami balul sül el, a nyilvánosság a tengerészeket, a hajótulajdonosokat és a hajóvezetőket fogja hibáztatni azért, mert „nem megfelelő műveletet hajtottak végre”. Ám ennek az ellátási láncnak egyetlen eleme sem elszigetelhető. Önállóan, magában nem működik. Az összes érintett – személyzet, tulajdonosok, menedzserek, lobogó és kikötő szerinti állam, bérlők stb. – hajlandósága nélkül a teljes ellátási lánc integritása, valamint a hajósok egyéni  megélhetése egyaránt veszélybe kerül.

Hol marad tehát a felháborodás azon kikötőkkel és a nemzetekkel szemben, akik a valódi bűnösök ebben a válságban?

Ők azért folytathatják rövidlátó, egocentrikus politikájukat, mert büntetlenül megússzák. Újra és újra

Senki nem tagadja meg, hogy árukat/rakományokat szállítson olyan kikötőkbe, amelyek nem tesznek semmit sem azért, hogy a hajókon szolgálatot teljesítő 1,5 millió férfi és nő ezt elfogadható feltételek mellett tehesse. A hajókat működtetők, bérlők hajlandóak átrakni a rakományt olyan kikötőkben is, amelyek megtagadják a személyzetváltást, sőt olykor még az orvosi támogatást is vészhelyzetek esetén. A hajótulajdonosok és a hajómenedzserek vállalják a rakományok szállítását ezekbe a kikötőkbe is, annak ellenére, hogy alkalmazottaik ezen kikötőkben a személyzetváltás elutasításával szembesülnek. A tengerészek pedig hűségesen folytatják munkájukat, még olyan kikötőkben is, ahol abszolút embertelen módon bánnak velük.

A sérelmet növelve ezek a kikötők azt sem veszik figyelembe, hogy a tengerészek beoltottak-e vagy sem.

Érthető, hogy az embereket és a közösségeket biztonságban és egészségben kell tartani. Senki sem vitatja a felelős kormányok jogát arra, hogy a lakosságot megvédjék a Covid-fertőzéstől. De egyetlen nemzetet sem lehet hermetikusan elzárni a világ többi részétől. A kereskedelem az életerő, amely felszámolja a szegénységet, és hajózás nélkül sok nemzet rövid időn belül kifogyna az alapvető szükségletek kielégítését szolgáló dolgokből. Miközben számos nemzet a hajókat és rakományaikat várja a kikötőibe, képtelenség, hogy eközben más országokra és kikötőkre hárítják a személyzetváltás felelősségét és kockázatait. Ez rövidlátó, és helytelen hozzáállás.

Egyszóval értelmetlen!

Miért működhetnek olyan kikötők és nemzetek, amelyek zéró toleranciával kezelik a Covid-helyzetet, és ezért nem veszik figyelembe a hajózás és tengerészek érdekeit? Miért nincs hangos felháborodás?

Hova vezet mindez?

Már most látjuk, hogy sok tengerész, különösen a magas rangú tisztek nem hajlandók új szerződést kötni, tekintettel a jelenlegi feltételekre. Így egyre nehezebb megfelelő kaliberű fiatalokat rábírni a tengerész mesterség vállalására és folytatására. Ezáltal egyre tapasztalatlanabb és felkészületlenebb legénységekkel kell hajózni, ami növeli a balesetveszélyt.

Ez teljesen szembe megy minden eddigi törekvéseinkkel, romba dönti mindazt, amiért sokan és régóta tevékenykedünk.