Földkerülők hónapja

Sorra vágnak neki a vállalkozó kedvűek a földkerülő versenyeknek. Másfél hete úton van a Clipper Round the World Race, az amatőr földkerülők mezőnye. Augusztusban elrajtolt az első hajó és fokozatosan erednek utána többiek a Global Challenge szóló földkerülőn, amelyen a hajók becsült gyorsaságát számító sorrendben kelhetnek útra a résztvevők. Most pedig szeptember 10-én vasárnap, elrajtolt az 50 évvel ezelőtti első Whitbread Round the World Race-re emlékező Ocean Globe Race is.

Golden Globe után Ocean Globe

Az ausztrál Don McIntyre hívta életre és rendezte meg már kétszer a Golden Globe Race-t az úttörő szólóvitorlázók korát felidézni próbáló földkerülő versenyt, amelyen csak régi tervezésű hajókkal és a modern kor navigációs eszközei, és az internet nyújtotta segítség nélkül versenyeznek a magányos hajósok. Szigorúan olyan eszközökkel és hajókkal, mint amilyenek az úttörő versenyzők is rendelkezhettek félévszázaddal ezelőtt.

Most hasonló szellemben igyekszik visszaidézni a múltat, a mai modern és rohanó világban már romantikus emlékeket időző klasszikus versenyzést, az első csapatos földkerülő, az 1973-ban rajtolt első Whitbread Round the World Race világát felidézni. A földkerülőt, amely aztán négyévente megrendezve átalakult Volvo Ocean Race-szé, majd lett az elmúlt években már Ocean Race. Ma már a korábbiakhoz képest alig mezőnyben, modern, látványos rohanógépekkel profi vitorlázók próbálják megszerezni és heteken át vonzani a közfigyelmet. Amely verseny ma is kőkemény kihívás a résztvevőknek, de elsősorban a támogatók marketingcéljait szolgáló látványosra tuningolt médiaesemény.

A vitorlázást művelő és belülről alaposan ismerő, és különösen a valódi kihívásokat nagyra becsülő sportvitorlázók szemében – valljuk be – a nagy médiafigyelemmel kísért, immár csak négy-öt szereplős Ocean Race egyre érdektelenebb, a szórakoztató műsorok közé sorolható unalmas versennyé vált. Minden gondolkodó vitorlázó tudja, hogy miért szükséges, milyen haszna van általában a vitorlás sport, különösen az élsport fejlődésére, milyen hasznot hajt az ismertsége és pénzügyi támogatottsága révén általánosságban ais  vitorlás sportnak. Ezért írok én is róla, meg persze a vitorlás hajók műszaki fejlődését húzó érdekességek miatt. De, őszintén, valójában az aktív vitorlázók többségét tekintve – egy teljesen más világ szakértőjének szavait idézve – „a lőtéri kutyát sem érdekli”, hogy konkrétan ki lesz a győztes…

Valahol ezt lovagolja meg Don McIntyre, és a Golden Globe Race sikere után a mostani Ocean Globe iránti érdeklődés is igazolja őt, valamint a fent elmondottakat. Ráadásul ilyen alkalmakkor öröm látni és hallani az egykor fiatal, mára koros Whitbread versenyzők máig élő lelkesedését, és látni azt az életre szóló egészséges energiát, amit az ötven éve megélt vitorlás élmények élethosszig adnak.

A verseny rajtja előtt rendezett veterán találkozón az 1973-ban győztes Sayula II. legénységének volt tagja Butch Dalrymple-Smith így emlékezett: „Hagy mondjam el, hogy a versenyen való elinduláshoz nem kell bátorság! Annak idején mindenki azt mondta nekem, hogy milyen bátor vagyok. Amikor elhagyod a kikötőt lobognak a zászlók, játszik a zenekar és gyönyörű lányok integetnek a parton utánad. Ez a legkönnyebb dolog a világon, élvezni az ünneplést, majd csak úgy beszedni a kikötőköteleket és elmenni. Aztán, amikor a nehézségek jönnek, már túl késő!

Mi szerencsések voltunk. Könnyű lélekkel, egymás társaságát élvezve épp elég gyorsan haladtunk ahhoz, hogy meg is nyerjük a versenyt. Gondolom néhány másik hajón csalódottak lehettek, mert mi nem csak jókat ettünk és ittunk a Föld körülvitorlázása közben, de még gyorsabbak is voltunk náluk.”

14 hajó, köztük 7 volt, gyönyörűen felújított Whitbread veterán

Az egykori földkerülő versenyzők, akik ott voltak a hajókon az 1973-as rajt idején persze csak köszönteni jöttek el Southamptonba a fiatalokat és a megfiatalított vitorlásokat, amelyekkel vagy amilyenekkel életük nagy élményét szerezték. Ám a hajók, akárcsak a Golden Globe Race-en az eredetiek, vagy korabeli tervezésűek, de kortalanul fiatalok. A hajó könnyebben felújítható, mint egy ember…

Az egykori Whitbread földkerülők közül ott van és elrajtolt például a Pen Duick VI., (címképünkön Martin Keruzoré fotóján)  a legendás francia Eric Tabarly gyönyörű kétárbócosa, amelyet ráadásul a lánya Marie Tabarly vezényel. A hajó nem erre a versenyre lett valahonnan előkeresve és felújítva, hanem egész életében folyamatosan szolgálta a Tabarly családot, ami persze rendszeres versenyzést is jelentett. A Pen Duick VI. legutóbb a Rolex Fastnet Race-en is indult.

Pen Duick VI a Fastnet Race-en – fotó: Carlo Borlenghi

A rajt előtt a kikötőbe érkezett a földkerülésre indulókat búcsúztatni Tracy Edwards is, aki annak idején történelmet írt. Ő volt az első vitorlázó nő, aki bejutott egy Whitbread-csapatba. Szakácsként, majd az ott tapasztaltak hatására – kemény csaj volt világéletében – megszervezte az első tisztán  női földkerülő csapatot. Az 1989-ben rajtolt Whitbread földkerülőn a lányok abszolút második helyen végeztek az 58 lábas Bruce Farr hajóval, a Maidennel.

Eredményükkel és szereplésükkel komoly szerepük volt abban, hogy a vitorlázás a nők számára is megnyílt. Ezt a mondatot most kéretik nem úgy érteni, mint a szokásos „jussunk el az 50 százalékos női részvételig” és hasonló stílusú politikai és marketingoldalról erőltetett, az aktuális irányzatokat lihegve toló önigazoló modern lózungot! Tracy Edwards és a lányok annak idején egyszerűen megmutatták a világnak, hogy egyes a vitorlázók gondolkodásába tokosodott hagyományok mennyire tévesek. Ezt aztán értelmes emberek harsogó politikai jelszavak nélkül is megértettek. Edwards-ék a versenyzésükkel utat mutattak lányoknak, asszonyoknak, akik közül sokan felbátorodva vízre szálltak, versenyezni kezdtek és példájukkal elérték, hogy ma már a szülők is örömmel küldik a fiúk mellett lányaikat is vitorlázni. A Maiden és csapata segített egy mindig is megvolt ajtót természetes úton szélesre tárni sokak előtt.

A hajó maga aztán az évek múltával lassan feledésbe merült és az állapotát tekintve lepusztult öregasszonnyá vált. Szerencsére Tracy Edwards és még sokan mások felkarolták és megkezdték a felújítását. Ez 2017-ben fejeződött be és a Maiden azóta több, mint 30 ezer mérföldet tett meg legénységével a női vitorlázást népszerűsítve. 11 fős csapata most is csak nőkből áll, köztük több olyan vitorlázóval – afrikai, arab és egy a talibánok elől elmenekült afgán lánnyal – akiknek, különböző okból, általában nehéz a saját hazájukban eljutni a versenyvitorlázáshoz.

A régi neves hajókról és sorsukról még lesz alkalmunk írni a jövő év áprilisában célba érkező verseny során.

A 14 résztvevő hajó egyébként három kategóriába sorolva versenyez. Az egykori Whitbread versenyhajók alkotják a Flyer Classt. A legnagyobbak, négyen, az 55-60 lábas egyéb hajók a Sayula Class résztvevői, míg a 47-55 lábas vitorlások az Adventure Classban versenyeznek egymással.

Az útvonal, a szakaszok

Természetesen lényegében az 1977-es verseny szakaszaihoz igazodók.

• 1. szakasz: 6500 tengeri mérföld. Southampton – Cape Town
• 2. szakasz 2: 6650 tengeri mérföld. Cape Town – Auckland. Rajt időpontja: 2023. november 5.
•  3. szakasz: 8500 tengeri mérföld. Auckland – Punta del Este. Rajt időpontja: 2024. március 5.
•  4. szakasz: 5500 tengeri mérföld. Punta del Este – Southampton. Rajt időpontja: 2024. március14.
• Várható célba érkezés: 2024. április 1-10.

A verseny honlapja: Ocean Globe Race

A hajók mozgását ábrázoló nyomkövetős térkép ITT található

Kapcsolódó

Global Solo Challenge – egy új szóló földkerülő verseny indult

A nagy földkerülők versenyekhez képest kisebb költségvetéssel, bármilyen vitorlás típussal amatőrök számára is teljesíthető előnyadásos menet