57. Kékszalag 2025 – Tuss Miklós – A kovászember

Vitorlázás

2025. július 15. Ruják István hajozas.hu

Megosztás:

Tuss Miklós csapatában versenyeztem a Kékszalagon. Ezt a mondatot sokan irigyelhetik tőlem

Az édesapja 1934-ben a Hungária Yacht Clubbban a barátaival kitalálta, ifjabb Miklós pedig sokszor megnyerte. Úgy mondták a díjkiosztón a színpadon, amikor átvettük az aranyérmet a Yardstick III/1-es kategória elsőségért, hogy Miklós háromszoros Kékszalag-győztes. Jól hangzik, de nem stimmel.

Tókerülő verseny háromszoros győztese kormányosként, amiből kettő Kékszalag, egy pedig teljes körös Fehér Szalag volt. Viszont még kétszer volt abszolútban győztes csapatban. Már tinédzserként a Nemerén 1957-ben. Nem kormányosként benevezve, de egész éjjel ő vezette a hajót. Aztán a Hárpián Izsák Szabolccsal, de biztos vagyok benne, hogy akkor is javarészt ő fogta a kormányt vagy diktálta a taktikát.

Vagyis ötszörös abszolút győztes tókerülőn, négyszeres Kékszalagon, de még ez sem a pontos eredmény. Ő sokkal bonyolultabb képlet, mert ezek mellett még számtalanszor győzött kategóriában, talán ő sem tudja hányszor. Tavaly is, idén is…

Egyszer majd leírom a mostani utunkat együtt. A családi Balaton 31-esén a Heppen vele, a 88. életévében járó legendával, a Kékszalag történet legidősebb kormányosával, síelő olimpikon és szörfös, na meg természetesen zsigeri vitorlázó lányával Rékával, Radics Jánossal, aki mindkettőnkkel solingozott is egykor, és a fiammal Andrással, aki most filmet készít Miklósról.

De, most még pihengetek – a lusták mindig ezt mondják – tehát konzervből dolgozom. Éppen egy könyvet írok már egy ideje. „Az én vitorlázásunk” lesz a címe, ha egyszer elkészül, és sok minden más mellett lesznek benne írások az életemet meghatározó fontos emberekről. Természetesen Miklósról is. Íme:

A kovászember

Szuperkáli-frádzsilisztik-expiári-dózusz…, és rend lett a szobában. Mary Poppins az utazótáskájából előhúz egy hosszú fogast a kalapjának, majd mindent, amire szüksége lehet a szobájában. Gyerekszemmel neki semmi sem lehetetlen.

A kovászember csendben varázsol.

A gyermek, vagy kamasz nem ismeri fel őket, de egy éretlen felnőtt sem. A kovászemberek rengeteg jó dologban ott vannak valahol, de többnyire a háttérben. Nem tudod meg soha, nem veszed észre, ám nélkülük az adott ügy, kezdeményezés, vállalkozás, kísérlet, vagyis a tett, a kivitelezés nem lenne olyan hatékony, nem jutott volna arra a szintre, hogy igazán kiteljesedhessen. Legyen az bármi.

Mondják, kétféle ember van. Az egyik uralni akarja a világot, a másik inkább megismerni. Mint minden kategorizálásban, ebben is van igazság, de alig néhány emberre illik pontosan. Mi, többiek mind átmenetek vagyunk, valamilyen egyedi mértékben. A kovászember pedig valahol középen van. Ahol a leghasznosabb.

Egész életében gyűlnek, gyarapodnak az ismeretei, és születnek az ötletei, egyedi meglátásai. Ezek pedig auraként veszik körül. Sugárzik, csak többnyire nincs rá kész optikánk.

Rengeteg remek dolog indul el, vagy kanyarodik jó irányba általa, akár csak egy jó helyen kimondott szótól, akár egy nem feltűnő tettel. Amelyre aztán az úton csak ritkán gondolunk, és ha az adott dolog sikerül, őt nem emlegetjük, az ő hozzájárulására sokszor nem is emlékszünk. Hiszen csak egy csendes ötlet, útbaigazítás volt, vagy egyetlen jelentéktelennek tűnő cselekedet. A kovászember nem ügyeket intéző, nyüzsgő, fontoskodó, magát mindenbe ha kell, ha nem beleártó lény. Olyan is kell, de ő nem ez.

Ő csendben ül, és valamit arrébb pöcköl… Ennyi. A kovászember a pillangóhatás mestere.

A diadal ünneplésekor pedig oda sem jön, nem veri a mellét, csak mosolyog. Örül a sikernek, mert a sajátja is – néha talán még ő sem tudja –, és mert jó látnia azoknak az örömét, akiknek segített. Ha ott van a közelben, akkor csendben, elegánsan üldögél.

A legjobb szülők persze nagymértékben ilyenek, természetesen elsősorban a gyermekeik számára, akik ezt vagy látják, vagy nem. Akik ezért hálásak, vagy nem. Holott az a jó szó, vagy éppen pofon a jó út felé fordító volt.

Van, aki életében csak egy-egy alkalommal lehet valamiben a kovász, amely életre kelti az adott pillanatot, tevékenységet, vagy rávilágít valami másoknak láthatatlan, de fontos elemre. És ez lehet pusztán egy száraz szó, mondat – miért nem teszel bele például… – , egy tett – pofon, simogatás vagy éppen közönyös ajakbiggyesztés –, vagy éppen erős érzelmi ráhatás – mennyé má a csába, vagy csak az, hogy igazad van, csináld, de legyen inkább kék, bár te tudod. Bármi. A kovász, amely elindítja az érést.

Olykor bárki lehet az, de vannak az igazán kovászemberek, akik a lényükkel, kisugárzásukkal szinte minden pillanatban, folyamatosan azok. Sokkal találkoztam életemben, akik jó irányokba tereltek, sorolhatnám őket, és bizonyára még ma sem ismertem fel egyik-másikat. Mert valami más eltakarja. Lehet ellenszenves, idegesítő, mégis ő tett sínre. Ezt pedig képtelen vagyok és leszek belátni, elismerni. Ugyanakkor van olyan, akinek már szívesen állítanék szobrot.

Tuss Miklóssal sokszor találkoztam életemben, a sorsunk gyakran keresztezett. Ifjan és beljebb a korban egyaránt, bár mint a jó kártyajátékban, az éveit tekintve éppen huszoneggyel idősebb nálam. Ideális, hiszen mint tudjuk, huszonkettő az már fuccs, kiestél!

Egyszer lebukott, azóta tudom ki ő.

Az Adrián számos charterhajós versenyen voltunk együtt. Ott többnyire nem versenyző ellenfelekként, hanem én rendeztem a versenyt, őt pedig felkérték egy-egy hajó kormányzására. Általában teljesen amatőr, kezdő csapat hívta el, Miklós pedig legalább egy futamot megnyert velük, még ha addig zsírhülyék is voltak a vitorlás versenyzéshez.

Egyszer láttam megérkezni a hajóra. Egy közepes méretű vitorlavászonból szabott táskával a kezében jött. Ez volt minden csomagja. Látványosan szöttyedt és könnyű. Ezek után mégis minden reggel egy hibátlan úriember jött ki a hajó szűk kabinjából. Nem frissen vasalt – az már túlzás lett volna –, de láthatóan tisztán előhúzott praktikus öltözékben. A harmadik napon már arra gondoltam, beosonok a kabinjába és meglesem, hogy ott van-e a tasiból előhúzva a fogas, a díszes állólámpa és a papagájfejes esernyő…

Szuperkáli-frádzsilisztik… Mondjuk énekelni nem szokott.

A magyar vitorlássport versenysport története az ezerkilencszáz-huszas évek vége felé kezdett felpörögni. Ha elmerülünk a históriában, itt-ott, de rendre felbukkan dr. Tuss Miklós neve, később pedig a fiáé, ifjabb Miklósé. Az ifjabbé, aki ma a kilencvenet közelíti. Felvetődik a nevük, apának vagy fiának, persze nem mindennel kapcsolatban. Na de, ki tudja, mi az, amit feljegyeztek, és miről nem tudtak akár a kortársak sem. Nem zászlóvivők! Sokkal fontosabbak.

A kovászember nem éjjel-nappal az. Nem ontja az ötleteket, nem hívogat, nem beszél bele. Lehet, hogy csak egyet bólint beszélgetés közben, lehet, hogy megállít a gondolatsorban, amitől észreveszem az ott nyíló ajtót. Lehet, hogy elmesél egy történetet, ami a kellő pillanatban majd bevillan, és persze megesik, hogy cselekszik. Valahogy furcsán másként, mégis természetesen.

Számtalan történetet mondhatnék, de elég lesz egy is.

Életemben először utaztam tengeri versenyre. Még csak nem is balatoni, hanem velencei-tavi nagykamasz finnesként a Balti-tengerre. Miklóssal egy kocsiban. Beszélgettünk hajóállításról, vitorlákról, formákról, aero- és hidrodinamikáról, különleges technikai megoldásokról. Bőven és nagyon érthetően mindent elmagyarázott, rengeteget tanultam tőle az alatt a pár óra alatt. Aztán én, a tavi kispöcs, megkérdeztem őt a tapasztalt, sokat látott neves balatoni menőt, hogy milyen a tenger, milyenek ott a hullámok. „Hát, tudod, az olyan hogy… – elhallgatott, elrévedő szemmel elgondolkodott –… á, majd meglátod!”

Mert a kovászember nem spilázza túl, nem magyarázza meg azt is, amit nem lehet. Nem okoskodik feleslegesen. Viszont egyetlen ilyen mondattal kinyitja az agyamat a jó irányba. És miután sok mindent megtanított, amikor már lesem minden szavát, akkor azt mondja, hogy nem kaphatok mindenre mástól választ. Tele a feje tudással és ötlettel, és talán éppen ezért úgy mondja el, amit nem lehet, hogy a szememet nyitja ki, és a többit rám bízza. Mert ilyen az élet. Kell bele egy csöpp kovász, aztán muszáj egyedül boldogulni.

Nem ilyen hosszan és unalmasan mondja, mint én most. Hanem érdekesen.

A kellő pillanatban mögém lép, két kézzel megfogja a homlokomat és széjjel rántva feltépi a fejemet, hogy az agyamra szél fújjon, ne a hülyeség. Kinyit a világra, amikor az kell. Előtte elszórta a magokat, megalapozta a tudást, majd meghintette izgatottan türelmetlen kíváncsisággal. Ezzel úgy rúg hátba, előre felé reptetve, hogy az nem fáj, meg sem érzem. Sőt! Meg sem köszönöm.

Mert észre sem veszem, hogy mit tett. Majd csak évek múlva jövök rá, hogy miért is jöttem erre. A kovászember küldött, ő segített.

Ruji

Kapcsolódó