Egyedülálló sportkarrier az övé. Tíz (!) olimpián vett részt, 1960 és 2000 között egyetlen alkalmat sem mulasztott

Hubert Raudaschl a Szent Wolfgang-tó partján született, és ott is élt november 26-án otthonában, családja körében bekövetkezett békés haláláig.

Édesapja hajóépítő volt, Hubert is dolgozott nála, majd 1965-ben megnyitotta saját vitorlaszabó műhelyét. Párhuzamosan lett egyre híresebb, sikeresebb versenyző, és mind ismertebb vitorlakészítő.

Nem tudom akad-e még olyan sportoló, aki akár más sportágban is a tíz olimpiai részvételt egyáltalán megközelíthette. Mindenesetre vitorlázásban lehetséges ennyi ideig a világ élmezőnyébe tartozni, Hubert a bizonyíték rá. Hiszen ő nem csak egyszerűen résztvevője volt a Játékoknak Rómától Sydney-ig, nem amúgy Eddie a Sas módra versenyzett. Rendszerint az élmezőnybe tartozott, és kétszer szerzett ezüstérmet.

Sokszor találkoztam vele, ilyen-olyan nemzetközi versenyen, de csak egyszer beszélgettem vele hosszabban, még 2005-ben

Abban az évben Magyarországon a Gerló-műhelyben építtetett egy saját tervezésű kis latin vitorlás, túrázásra, napi vitorlázásra teremtett 6 méteres dingit.

Nagyon nehéz volt vele a múltról beszélgetni. Akkor éppen a hatvannegyedik életévében járt, de még nem érdekelték az emlékei. Egész életében valóban a jelenben élt, valami mindig foglalkoztatta, valami mindig lekötötte a figyelmét. Leginkább egy hajó, egy vitorla, hajózás, versenyzés, de persze még sok minden más.

Mániás pali volt. Imádom az ilyen embereket. Boldogok, és bárhová kerülnek is, előre mozdítják a világot

– Tudsz még olyan versenyzőről, aki ennyi olimpián vett volna részt?

– Nem tudok. Én vagyok az egyetlen. Vitorlázáson kívül talán más sportágban ez nem is lehetséges.  Paul Elvström kilencszer indult. Sose terveztem, hogy efféle rekordot állítsak fel. Atlantai gyenge szereplésem után – ott csak tizenötödik lettem -, arra gondoltam, elég ennyi. Persze arra a vízre nem készültünk fel megfelelően, csak egy hetet vitorláztunk a helyszínen, és az is kiderült, hogy kevés a súlyunk arra a pályára. De ezután a kilencedik olimpiám után ismét egyre jobban ment, negyedik helyet szereztem a világbajnokságon ezért még részt vettem Sydneyben is, ahol tizedikként zártam.

A Finn dingi és a Star volt a két kedvenc hajótípusa

– Melyik hajóosztályt szeretted a legjobban?

– Finnes voltam, és a harmadik olimpiámon, 1968-ban Mexikóban szereztem egy második helyet. Ezután váltottam többszemélyes hajókra. 1972-ben a kieli Játékokon Tempesttel kellett indulnunk. Nem volt más választásom, mert a Start éppen kitették az olimpiai műsorból. A Tempestet nem szerettem, ezért átszálltam Solingba. Kingstonba (Montreáli Olimpia) azzal jutottam el. A Solinggal nem volt semmi bajom, de ott is állandóan problémás volt a megfelelő legénység-súly összehozása. Mindenesetre örömömre szolgált, amikor a Csillaghajó visszaküzdötte magát az olimpiai számok közé. További öt olimpián indultam Starral. 1980-ban, Tallinnban értem el második helyet. Vagyis a Finn és a Star a kedvenceim, szórakoztató, taktikus hajóosztály mindkettő. Sok szempontból hasonlóak, szinte rokonok

– Egy sikeres olimpiai szerepléshez napjainkban sokkal többet kell vitorlázni, még több időt kell tölteni a verseny helyszínén, mint tíz-húsz ével ezelőtt.

– Ez igaz, de én mindig sokat voltam vízen. Ugyanakkor azt figyeltem meg magamon, hogy nem tesz jót, ha túlzásba viszem. Például Barcelonában nagyon sokat készültem a helyszínen a verseny előtt időben, és besokalltam tőle. Ezért nem voltam elég motivált azon az olimpián. Igaz a következőn meg átestem a ló túloldalára, akkor meg az volt a hiba.

– Mi jelenti a kikapcsolódást?

– Otthon csak kilépek a házból, és ott vannak a hegyek. Nem mászom magasba, de rengeteget járok fel a hegyre. Fizikailag is karban tart és lelkileg is rendkívül megnyugtató. Van egy házam az Adriánál, Portorozsban is. Régebben egy baráti házaspárral nagyhajóval túráztunk, soha nem nagy távolságokra, inkább marináról marinára. Most viszont, amióta ezt a kis vitorlást megépítettem, arról teljesen leszoktam. Inkább ezzel a remek, tágas dingivel vitorlázom. Fantasztikus élményeket ad, olyan helyekre eljutok vele, ahová tőkesúlyos hajóval nem lehet menni. Tiszta vizű kis öblökbe is bevitorlázhatunk, és kiélvezhetjük a tenger békéjét, a napot és a nyugalmat.

– Egy-két évvel az első olimpiád után nyitottad a híressé vált vitorlakészítő műhelyt. Az eredményes versenyzés segítette inkább a jó vitorlák szabását és eladását, vagy éppen azok tették lehetővé az eredmények elérését.

– Mindkettő. Egyik sem ment volna olyan jól a másik nélkül.

– Dolgoztál az Osztrák Vitorlás Szövetségben is?

– Nem viseltem soha semmilyen tisztséget, de rendszeresen adtam tanácsokat. Például a yardstick bizottságban, ahol a tengeri nagyhajós versenyeink előnyszámítási rendszeréről születnek döntések. De abbahagytam, a konfliktusok miatt. Nem szeretem, ha valaki azt feltételezi, hogy valamely tanácsom, ötletem a saját céljaimat szolgálja, és azt mondja, hogy ehhez a tekintélyemet használom fel. Akkor inkább távol maradok ettől. Van nekem mivel foglalkozni. Látod, itt ez a hajó…

– Fiad Florian viszi tovább a Raudaschl-hagyományt. Dolgozik a műhelyben, emellett finnezik és akár már az olimpiára is eljuthatott volna.

– Igen, Florian megfutotta a kvalifikációs szintet, de nálunk Ausztriában nagyon szigorúan csak azt engedik olimpiára, akiben valamilyen helyezési esélyt látnak. Így Florian nem utazhatott el Athénba. De ezt pontosan tudta korábban is. Most tovább csinálja, és talán még belőle is lehet olimpikon.

– Tőled tanult vitorlázni, versenyezni?

– Nem kezdte korán a versenyzést. Tizenévesként nem izgatta a dolog, én meg nem erőltettem. Ha csak miattam csinálná, annak semmi értelme. Később, önmagátol kapott rá a finnezésre, a versenyzés, a hajtás ízére. Emiatt viszont nagyon hiányzik neki a tíz-tizenöt éves korban megszerezhető tudás, és kevés a versenyrutinja. Volt már America’s Cup csapatban is, azon az Alinghit megelőző svájci hajón, amelyik olyan rettenetesen lassú és esélytelen volt. A vitorlakészítésben pedig egyre önállóbb, jó gondolatai vannak. A minap adott el egy garnitúrát egy ötvenhárom lábas hajóra. Maga fejlesztette, maga tárgyalta le és adta el. Nagyon büszke volt magára, és én nem különben.

– Versenyzel még?

– Igen indulok még hébe-hóba. Az utolsó nagy nemzetközi versenyem éppen a Balatonon volt a Star Európa-bajnokság. Úgy gondoltam addig veszek részt világversenyeken, amíg meg tudom futni az osztrák minősítésben előírt nemzetközi A-kategóriás szintetí. De kisebb, helyi versenyeken most is indulok Starban. Otthon, meg Triesztben például, mikor hogy…

Itt aztán megszakadt a beszélgetésünk, mert a kis hajó, amiért jött  készen állt az árbóca beállítására

Ettől végképp elmúlt a múlton való bármely merengés lehetősége. Hubert kiment aktuális mániájához, a Spirit of Piran névre keresztelt RN 20-as dingihez, felszerelte a vitorlát, aztán felmászott a műhely tetejére, hogy jó szögből fotózhassa hajóját.

És csillogott a szeme. Gondolom mindig így csillogott, amióta először vízpartra, hajók közelébe ment.

Ahogy az olimpiai részvételek vitték előre, úgy hajtotta a hajók, a vitorlázás iránti szeretet mindhalálig. Idejekorán megtalálta a helyét a világban, mindig azzal foglalkozott, abból élt, ami érdekelte. Így lehetett sokat boldog, és képes mindig kimagasló teljesítményre abban, amivel komolyan foglalkozott.

Irígylésre méltó teljes életet élt.

Ruji