Veszélytelen helyzetben esett ki a hajóból

A vízi balesetek nagy része nem rossz időben, viharban, vészhelyzetben történik. Olyankor odafigyelünk, vigyázunk. A balesetek gyakran szép időben, ártalmatlannak tűnő helyzetekben történnek, amikor az áldozat magabiztos, a körülmények pedig nem látszanak veszélyesnek.

2022 június 8-án az ausztrál John Deer már három éve vitorlázott, hajózott egyedül. Idilli időben, váratlanul, egy aprót hibázott és a nyílt tengeren kiesett a hajójából. Ám miközben nézte, ahogy a hajója távolodik, a 41 éves férfi elég gyorsan átlátta a helyzetét. Várhat, amíg az erejét vesztve elmerül a tengerben, vagy inkább elkezd úszni!

„Tapostam a vizet, és arra gondoltam: „Nincs kiút, meg fogok halni. Aztán arra, hogy most lebegni fogok, várva, hogy a tüdőm megteljen vízzel? De akkor inkább úszhatok is, szóval elkezdtem úszni!”

Három évvel ezelőtt hagyta el melbourne-i otthonát, hogy életre szóló utazásra induljon – világ körüli szólóvitorlás kalandra

Görögországban egy szigeten vásárolta meg a Julieta nevű használt 38 lábas vitorlást. Áthajózott vele Albániába, majd Olaszországba, végig a Földközi-tengeren szigeteket látogatva Spanyolországba és így tovább. Nem rendelkezett szinte semmilyen vitorlás tapasztalattal, az „ismeretlenbe ugrott”, de nagyon gyorsan beleszeretett új életmódjába.

„Nem akartam öregen majd visszanézve semmit sem látni, csak azt, hogy jó sokat dolgoztam. Az élet ennél több kell legyen, az életet élni kell. A hajómmal ingyen utaztam a széllel, ettem, amit a tengerből horgásztam. Volt napelemem, tehát áramom. A hajó nemcsak az otthonom volt, hanem a közlekedésem eszköze is. Nagyon jó volt, élveztem minden pillanatát.”

John Deer az ausztrál televízióban

Dél felé haladt Afrika nyugati partjai mentén, majd átvitorlázott az Atlanti-óceánon Kolumbiába. Onnan hajózott Panama felé, hogy majd a csatornán átkelve jusson a Csendes-óceánra és végül haza Ausztráliába.

Ám június 8-án, közel Panamához békés időben, szélcsendes tengeren, gyönyörű időben egy pillanat alatt felborult az idilli világa

Miközben zsinórt vetett a vízbe, hogy halat fogjon vacsorára, megcsúszott a lába, és – biztosító kötél és mentőmellény nélkül– a tengerbe esett a helyiek által Shark Point (Cápa-fok) néven ismert területen.

„Éppen kifogtam egy kis tonhalat, levettem a horogról és megfordultam, hogy a zsinórt újra vízbe vessem, amikor valahogy megcsúsztam és kiestem. Rengeteget beszélgettem korábban hozzám hasonló vitorlázókkal arról, hogy mi lehet a legrosszabb, legváratlanabb esemény. És akkor velem éppen megtörtént.

Nem akartam elhinni. Azt hittem, álmodom? Ez valóság? De láttam a távolodó hajómat, az otthonomat elúszni. Fenn voltak a vitorlák és még a motor járt, nagyon gyorsan távolodott. Belémhasított, hogy ez lesz a halálom napja.”

Szép időben lazul a figyelem

Néhány pillanattal az esés előtt John ellenőrizte a GPS-ét, és tudta, hogy 9 tengeri mérföldre, nagyjából 17 km-re van a szárazföldtől. A vizet taposva a rövidnadrágján és az ingén kívül semmi sem volt nála. Nincs esélye, hogy a partra jusson.

Aztán elhatározta, hogy küzd az életéért, és úszni kezdett a naplementében. Úszott az éjszakában, navigációs segítségként a Hold irányát használva.

Ahogy besötétedett, a vízben leselkedő veszélyek jutottak az eszébe. Egyszer úgy érezte, mintha valami harapdálná. Sikoltozni kezdett, a vizet ütötte, hogy elriassza azt a valamit, bármit, ha cápa, akkor is. Majd rájött, hogy talán képzelődik, és a pánik kimeríti, tehát megnyugtatta magát valahogy és folytatta az úszást. Csak utólag, a parton tudta meg, hogy a neve ellenére a Shark Pointnál nincsenek cápák.

Mellúszásban haladt, amikor pedig fáradt, akkor hátúszásra váltott. Komótosan, folyamatosan úszott. Számolta a karcsapásait, számolgatta, hogy mennyit haladhatott. Olykor feltámadt a szembeszél és a hullámzásban nehezen tartotta magát a víz felett. Imádkozott, könyörgött, hogy csendesedjen a szél és az szépen le is állt. Kétszer küzdött meg ilyen hullámos szakasszal.

Tíz óra elteltével végre elérte a partvonalat, és érezte, ahogy új erőre kap, miközben sziklákon mászott ki a vízből. De a küzdelme még nem ért véget. Ahogy a nap felkelt, rájött, hogy a mögötte lévő föld áthatolhatatlan dzsungel, arra nem jut át civilizált vidékre.

Magányosan egy szigeten

Végül meglátott egy csónakot a horizonton. Üvöltözött, integetett, ahogy az közeledett. Feléje tartottak egy ideig. Megdobbant a szíve. „Kiabáltam, ugráltam, de amikor megláttak engem, visszaintettek, és továbbmentek! Azt hittem megbolondulok! Aztán egy botra fűztem az ingem.”

Egyórás várakozás után újabb hajó bukkant fel és ők már közel jöttek a bolondul hadonászó férfihoz.

„Sírva fakadtam. Ők teljesen össze voltak zavarodva. Nem értették, hogy ki ez a félmeztelen, mezítlábas külföldi a sziklákon. De, azt hiszem, látták a kétségbeesést a szememben és felvettek. Megmentettek.”

Elvitték Panamavárosba, ahol több mint egy hetet töltött útlevelének megszerzésével, miután minden holmiját elvesztette a tengeren. A hajóját később fedezték fel, arrébb a partmenti sziklákon darabokra törve, elsüllyedve. „Reméltem, hogy valahol egy homokos parton fekszik, de nem így történt. Három évig volt az otthonom. A szívem szakadt meg érte. De éltem!”

A hajó sziklákon futott zátonyra és tört össze

John Deernek minden odaveszett, de életben maradt

Rájött, hogy a tenger áramlatai is segítették. „17 km megtétele tíz óra alatt, az 1,7 km/óra. Nem vagyok olimpiai úszó. Még úgy általában sem vagyok sportos. Vagyis az áramlat sodorhatott jófelé.”

„Nem vagyok vallásos, sosem hittem Istenben. Azt sem tudom, hogy hiszek-e a sorsban. De, persze…igen, most mindent másképp látok.
Hiszen itt vagyok.”