Vitorlázás
Későnérők – 2. rész: Varga Lajos
Sorozatunkban olyan vitorlázókat mutatunk be, akik felnőtt fejjel kerültek a vitorlás életbe és nem csak részesei lettek a hajósvilágnak, de húzóerőt is jelentenek a környezetüknek
Kérdések helyett bevezető
Lajos 33 éves koráig nem vitorlázott. Ennyi idő alatt Messiássá vagy József Attilává lehet válni, de azok nagyon sokan nem leszünk. Viszont megalapozta az életét olyan szinten, hogy azóta bőségesen elmerülhetett a vitorlázásban.
Sipos Péter, aki (többek között) a magyar finnes flotta fő serkentője (ha meglát egy a vízre megfelelő szemmel néző elfogadható fizikumú embert, azt Finn dingibe tuszkolja) mondta: „Az emberek nehezen veszik észre, hogy például az Audi azért van beszámozva, mert lehet belőle eggyel kisebbet is venni, és akkor már mögé fér utánfutón egy Finn dingi.”
Varga Lajos észrevette…
Megbeszéltük, hogy a cikkhez társalgunk tizenöt percet. Másfél óra lett belőle, így legalább magamat, a kérdéseimet kihagyom belőle. Lajost egy-egy kérdéssel előre lehet lökni a mesélésben vagy visszaterelni a története medrébe, de igazából a kérdések végül is feleslegesek. Önmegvalósító és önkifejező.
Serke Áronnal és Lillik Ákossal a 2019-es Bol d’Or díjkiosztón – kategória 3. helyzettek – fotó: Török Brigi
A csak pohárban vizes évek
Kajakoztam a VVSI-ben nagyjából az egyetemi előkészítőig. Tudtam, hogy Gödöllőn csak pohárban lesz víz, ott a kajakozásnak nincs tere. Akkor elkeveredtem a hajózás közeléből, de azért a lelkem mélyén vízmániás maradtam.
Mezőgépész szakra jártam, ami később jól jött, mert amikor majd a Nelson tervezésekor a tőkesúlyt kellett kiszámolni, akkor mondtam (Déry) Attilláéknak, hogy ne foglalkozzanak azzal, majd én kitalálom, hogy a billenthető tőkesúlyban milyen gázrugó legyen. Vagyis a gépészetet lehet hasznosítani a hajózásban.
Közben azért még elvégeztem a közgázt, meg a külkert is, igyekeztem többféle tudományt magamba szívni. Nem is a gépészet felé haladtam az életemmel, hanem inkább az üzleti irányba.
Jé, vitorlázás!
33 voltam, amikor egy nyáron lekeveredtem a VVSI-be Agárdra és ott egy régi kenus ismerősöm Kiss Gábor vitorlázott. Mondta, hogy ugorjak már be, én pedig beugrottam. Gabónak egy OK dingije volt. Nem volt rajta alba, se élállítás. A lékocsival nem tudtam mit kell csinálni, ezért középre állítottam, az majd úgy jó lesz. Egy évig bohóckodtam, mert beleszerettem ahogy megy a hajó anélkül, hogy én lapátolnék.
Oktatók
A következő évben egy ezeréves helyi piros „kőfinnel” kezdtem menni. Sipos Péter nézett egy darabig, majd egyszer csak odaállt elém és a maga kevéssé köntörfalazó stílusában közölte: „Told át a romot a klubház elé (Alba Regia) és innentől versenyezni fogsz!” Mondtam, hogy jó, ha így lesz, hát így jó. Ettől fogva annyira elkapott a gépszíj, hogy egy év múlva már vettem egy használt Pata Finnt.
1996-ban még a kőfinnel Györökön indultam a bajnokságon. Egyszer, miközben a cél felé vergődtem, rám szólt valaki, hogy „öreg, csinálnánk a következő futamot, engedd már le a lékocsit, haladjál kicsit!”. Na, akkor megtanultam, hogy lehet azt a lékocsit használni is és kezdtem megindulni.
Még abban az évben már egy jobb hajóval elmentem Siófokra a Pannónia Kupára. Ott bejött a komoly szél. Aznap süllyedt el Földváron a Liberté a Kékszalag előtt egy héttel. Én Siófokon a kikötőből alig tudtam kijönni a méteres hullámokon. A versenyem sem tartott sokáig, mert az egyéves rutinommal nagyon nem uraltam a hullámokat. Fölborultam. Később te meg Tonyó (Székely Antal sokszoros bajnok, pekingi olimpikon) rángattátok ki a dingit az iszapból. Engem partra vittek motorossal, ti meg a verseny után visszamentetek, felállítottátok és kihoztátok a hajót. Aztán próbáltátok elmagyarázni, mit is kellett volna csinálni ebben a szélben.
Finnes “Oktatók” akkoriban – Sipi, Tonyó, Szilva
Sipi közben állandóan nyektetett, hajtott edzeni. Nála nincs apelláta, menni kell! Emellett óriási szerencsém volt a klubban azzal, hogy ott volt Szilvássy Attila. Szilva (sokszoros finnes bajnok, barcelonai olimpikon) akkor már levezetgetett, de jó voltam neki edzőpartnernek. A hétvégi versenyek előtt péntekenként edzettünk és akkor mindig valami csodát tanultam. Például mentem előtte-alatta élesen. Hagyta, hogy felszúrjam és kicsússzak elé, utána pedig elmagyarázta, hogy mi történt. Nekem arról fogalmam se volt, hogy ez a „ziherelé”, a biztos szél alatti helyzet és aerodinamikailag mitől és hol kedvező ilyenkor az a pozíció.
Vagyis volt már jó hajóm és egy igen módszeres tanítóm. Szilva rengeteg tanulási időt megspórolt nekem. Háromszáz méterenként megálltunk, állítottunk, megbeszéltük az eredményt. Mások a parton ültek, mi a kerekedi öbölben semmi szélben gyengeszeles edzéseket csináltunk. Így könnyen fejlődhettem.
Pofázás helyett odafigyelés
A következő évben Agárdon volt a bajnokság. Az egyik futamon egyszer csak azt láttam, hogy te, Ruji ott jössz mögöttem. Annyira boldog voltam, hogy felkiáltottam, itt most befejeztem a vitorlás karrieremet, a csúcson vagyok, mögöttem egy olimpikon. Mire te röhögtél egyet, meghalzoltál és otthagytál a francba, mert közben észrevetted, hogy jön egy pöff fölülről. Akkor elmentek felettem még vagy tizenöten és rájöttem, hogy pofázás helyett az odafigyelés sokkal hasznosabb lenne.
Rengeteget borultam, mert mindig túlvállaltam magam azért, hogy megismerjem a hajót. Mindig azt mondták, hogy feszegetem a határokat. De én nem feszegettem, hanem kerestem. Az volt a célom, hogy inkább edzésen essek el, hogy aztán versenyen tudjam, hol az a pont, amin nem illik túlmenni.
Imádtam finnezni!
A klubban vagy edzésen a finnesek mind nagyon jóban vannak. Mindenki önzetlenül segít, becsülik egymás kvalitásait, remek társaság. Ha jön a verseny és ellökik a partot, attól a pillanattól viszont már nem ismerik meg a saját édesanyjukat sem. Akkor konkrétan nincs senki és semmi, csak leszegett fejű bikák az arénában. Utána parton mindenki mindenkivel őszintén megbeszéli a történteket, megosztják a tapasztalatokat. Nagyon építő közösség a finneseké itthon is és ugyanilyenek a srácok a nemzetközi mezőnyben.
Hajozas.hu / Finn OB – Bikák az arénában – haverok a parton
2001-ben ötödik éve finneztem és voltam már hetedik a bajnokságon. Abban az évben a szélhiány miatt végül csak négyfutamos lett a bajnokság, amin ezért nem is számolhattak kieső futamot. Ott volt egy olyan nap, amikor a Jóisten a tenyerére vett. Akármerre mentem, minden sikerült. Nyertem egy futamot a legjobb cseh Hruby és Balázs előtt (Hajdú Balázs kétszeres finnes olimpikon) és mentem egy harmadik helyet. Végül ezen a bajnokságon öt év finnezés után úgy lettem ezüstérmes, hogy Balázs nyert és mögöttem Szilva lett a harmadik. Ez szinte felfoghatatlan volt nekem, de bizonyára nekik is. Viszont nagy érzés. 38 éves voltam és az a két nap nekem a finnezésem csúcsa volt.
Nagyhajózás, szólóvitorlázás
Borzasztó jó volt finnezni, de közben jött a nagyhajó. J24-gyel kezdtem a BYC-ben. Az is elindult. Nehéz volt csapatot építeni, de beült mellém egy srác, meg Beliczay Péter, azaz Beló és Dancs Tóni, aki most már húsz éve állandó hajótartozékom, segítő barátom a nagyhajózásban. Négy évig gyűrtük és 2005-ben magyar bajnokok lettünk, majd utána is még kétszer dobogón végeztünk.
Közben (2001-ben) elindult a Fa Nándi féle szóló tókerülés. Mivel finnesként kezdtem, ami szintén szólózás, ezért ez kezdett érdekelni. Lehet nagyhajóval is egyedül menni. Egyszer indultam a Keszthely-Kenese szólón J24-essel. Utána meg kölcsönkértem a klubban egy Fly 24-est és azzal mentem 2005-ben és 2006-ban.
A Flystar remek kis hajó, csak az a baj, hogy a tőkesúlyán mindössze jelképes bulba van, ezért nagyon könnyűszeles darab. Olyankor remekül halad, csak éppen amikor elmentem vele szólózni, akkor mindig négyes-ötös szél volt és az életemért küzdöttem versenyzés helyett. Mondtam is Hantó Pistinek, aki akkor a BYC ügyvezetője volt, hogy ha én még egyszer ezzel el akarok menni szólózni, akkor szürke racsival rögzítsenek oda a klub parti árbócához és ne engedjenek el, amíg meg nem ígérem, hogy ezt többet nem próbálom meg ezzel a hajóval!
Akkor aztán fölfújtam a pofámat és megvettem egy 8M OD-t. Az addig kapott pofonokból tanulva azzal már elkezdtem jobban menni. Nyolcadik lettem és kétszer meg harmadik a szóló tókerülőn.
Innováció
Nándinak addigra viszont elege lett, hogy mindenki csak tuningolt 8M OD osztályhajókkal jön és az innováció, amit ő e verseny hatásaként várt, nem indult el. Csalódott volt, hogy a balatoniak megoldják olcsón okosban, orrsudarat szerelnek a 8-asra meg feldobnak rá egy reachert, aztán ennyi a tuning. Neki akkor már megvolt a maga tervezte Fahajó, amelynek óriási sebességpotenciálja volt a 8-asokhoz képest. Én akkor azt mondtam magamnak, hogy meg kéne lépni egy új dolgot.
Az innovációt ébresztő Fahajó – a kormánynál Fa Nándorral
Nánditól elkértem a héjsablont, Déry Attilával pedig átbeszéltem négy-ötéves szóló tapasztalattal, hogy mit gondolnék a hajóról és ő ezt is figyelembe véve készítette a terveit. 2011-re megszületett az első Nelson. Okosabb akartam lenni Nándinál és azt mondtam, hogy nem kell annyi vitorla a hajóra. Visszavettünk a rendszerből. Hát nem lett igazam! Ez a Nándi-féle rendszer megköveteli a méretes vitorlákat, nagy barokkos reffelésekkel. Viszont, amikor nincs reffelve, akkor könnyű szélben borzasztó tigris a gép.
A 2014-es szóló tókerülőn nem sokkal a rajt után – Fotó: Gál István
Az új hajóval mentem egy harmadikat, mert a kis Fináczy, a Peti okosabb volt még 8M OD-val is. Az nem kérdés, hogy Pete nagyon ügyes gyerek. Most is okosabb, mint én, csak alatta nem mindig van olyan hajó, amivel nyerni lehetne. Azon a versenyen Farki (Litkey Farkas) nyert Code 8-cal, ami már addigra szintén ide fejlesztett típus volt. És Déry Attilla asztalán is ott volt a Flaar 26, vagyis amikor Nándinak már éppen kezdett elege lenni abból, hogy nem fejleszt senki, akkor hirtelen megjelent az innovációs kedv.
A Fahajó és a Nelson mellett 2011 óta szaporodnak Simon Tamás révén az Andrej Justin tervezésű Code 8-ak és 2012-re meglett a Flaar 26 is. Litkey Farki 2011-12-őt behúzta a Code 8-cal. Nem voltak nagy szelek, nem fizettek a billenthető tőkesúlyok, meg hát azért a Farki, az a Farki! Ő jobban is tudta a széljárásokat. Volt, hogy egyszerűen csak oda ment, ahová kellett, a szél udvariasan megérkezett és többé nem láttuk…
Ez óraszám sport
Akkoriban, mivel 10-20-50 kilóméterig szorongattuk, megkérdezték tőlem, hogy mikor fogom őt megverni. Hát, legfeljebb a parton, mert őneki az óraszáma még mindig növekszik az enyémhez képest! Háromszor annyit vitorlázik, mint én, plusz van ötezer óra előnye. Talán százötven éves koromban már utol is érném.
Ő aztán két év után kiszállt a szólóból. Ezután Nándival küzdöttem, de egyszerűen erőből kikaptam. Kiderült, hogy kicsi a vitorlafelületem. Csatáztunk, csatáztuk, de amikor gyengült a szél, mindig otthagyott.
2014-ben aztán a Quantumból újra felöltöztettük a Nelsont és akkor végre sikerült a Nagydíjat megnyerni. Előtte már kétszer győztem Keszthely-Kenese versenyen, de addig nem sikerült az elsőség a tókerülőn. Az volt a nyolcadik évem ebben a szóló műfajban. Vagyis azt gondolom, hogy elég szívósan küzdöttem azért, amire vágytam.
Az amúgy is nagyon jó év volt, mert a Nelsonon Hajdú Balázzsal megnyertük a Fehér Szalagot és a Kékszalagon is 13-ak lettünk hét katamaránt is beleértve.
A saját kőleves
Szóval minden összeállt, de már ott volt a láthatáron a Pauger 8-as, amit Paulovits Dini épített és látszott, hogy nagyon-nagyon jó formájú hajó lesz. Azt gondoltam, hogy már ismerem a Nelsont, az Achilles-pontjait és akkor Déry Attillával vettünk egy nagy levegőt és megcsináltuk a Flaar 26RR-t. Attila héjsablonjára összelapátoltuk az elképzeléseinket a jó deck kialakításához. A sok ellesett ötletből próbáltunk egy saját kőlevest főzni.
Tettünk bele DSS-t is (Dynamic Stability System – támaszuszony), amit a nemzetközi vizekről lestünk el. Attiláé volt a hajó 85 százaléka, a maradék 15 százalékot alakították az én ötleteim. Ebbe tartozott a DSS is. Mondtam, hogy azt próbáljuk ki! Először túl kicsit csináltunk, bátortalanok voltunk. Harminc centivel rövidebb volt, mint kellett volna. Attól olyan lett a hajó, mint egy házi szárnyas. Veszettül verdesett a szárnyaival, de a fölszállás nagyon nem sikerült. Mondjuk úgy, hogy nem volt igazán ütős. De némi vitorlázás után rájöttünk, hogy ez így nem elég és megtoldottuk.
Még ez előtt, 2015-ben a 35 csomós szeles tókerülőn vezettem Tihanynál visszafelé jövet, de aztán eltört a svertem. Én erőlködtem, de így már egyszerűen képtelenség volt félszélnél élesebben mennem. Ha kibillentettem a tőkesúlyt, akkor nem volt laterálfelületem, és oldalra csúsztam, ha visszaengedtem, akkor meg fetrengett a hajó. Kezdtem kihűlni, mert volt vagy tíz fok, szénné áztam, a hajó meg vergődött. Motorosban ott jöttek mellettem Keller Andrisék. Látták, hogy már végjáték van, de én még nem adtam fel.
Aztán jött a sötétedés és tudtam, hogy fölfelé, Alsóörs felé egyszerűen nem tudok menni. Akkor már muszáj volt feladni a versenyt. Még pont annyi eszem maradt, hogy feladjam, mielőtt belehajszoltam volna magam valamilyen végzetes hülyeségbe. Ezzel elment a 2015.
Kimeríthetetlen élményforrás
A szóló messze több, mint egyszerűen vitorlázás. Olyan sok mindenre kell figyelni! Például a táplálkozásra. Ebben Farki adott jó tanácsokat. Sósat is kell enni, édeset is, nem szabad kiéhezni, kiszomjazni, mert akkor nem tudsz regenerálódni, egyensúlyba kerülni és jön a hülyeség. Inni kell, ha nem vagy szomjas és enni kell, ha nem is vagy éhes. Töltve kell tartani az energiaraktáraidat, különben véged.
Aztán rájöttem, hogy olyan ruházat kell, hogy ha hideg is van, neked meleged legyen. Vadászboltban fedeztem fel a hőpatronokat. Az aláöltözetre varrattam tépőzáras zsebeket, oda tettem a hőpatronokat. Bármilyen hideg volt, működtek és ezzel kiküszöböltem a hőveszteséget. Zártnyakú, szinte „trockenanzug” ruházatban ezután már jöhetett a víz is, nem érdekelt.
Szóval összeállt a tudás. Ha eredményt akartam elérni, akkor meg kellett tanulnom a pofonokból a tanulságokat.
Egyvalami biztos: ez a vitorlázás a maga technikai-szellemi összetettségével valami remek dolog. Felpezsdítő és könnyen válik az ember mániájává, de úgy, hogy egyben kimeríthetetlen boldogságforrás.
A lendület messzire visz
Talán mivel nagyon hátulról indultam a vitorlázásban, ezért felvettem egy erős tempót, hogy utolérjem az előttem járókat. És ne vedd szerénytelenségnek, de tartottam ezt a tempót, így amikor utolértem őket, azután bizonyos dolgokban sokakat meghaladtam. Folyamatosan próbálok kitalálni mindenfélét, megtanulni, amiről eddig még nem is hallottam, vagy amit fontosnak tartok, hogy talpon maradjon az éppen aktuális projekt.
2016-ban is elment a tókerülőm egy technikai hibán. Végighajtottuk az egész tavat, sokat vezettem is, majd éjszaka Kenesén hatan összegyűltünk és mintha új rajt lett volna, úgy kezdtük az utolsó szakaszt Csopakra. De elszállt a tőkesúlyt billentő csiga.
’17-ben aztán minden hibát sikerült kiküszöbölnünk. Addigra már a megnagyobbított DSS is nagyon jól dolgozott. Elkezdett a hajó 14 csomós szél felett felett extrém sebességet produkálni. Kikapta az orrát, az első három métert és vágtatott. Elértük a 21, aztán a 22, majd a 23 csomót. A tókerülőn jött egy északi szél. Már volt rá ruhám, egy két év alatt kiforrott hajóm, megvoltak a pofonok, amikből tanulhattam a leckéket. Így aztán sikerült viszonylag tiszta rajt-cél győzelmet aratnom.
Még mindig volt bennem lendület és 2018-ban sikerült pályarekorddal győznöm. Az brutál jó idő volt. 10 óra 27 percet a Kékszalagon is sokan elfogadnának, még a katamaránosok közül is. Gondold el, Csopak-Keszthely 3 óra 16 perc alatt! Nagyon látványos, jó menet, hatalmas élmény volt. Abban a szélben csak a hajóvezetéssel kellett foglalkoznom. Úgy éreztem, hogy nagyjából elértem a személyes céljaimat és a hajóm megvitorlázásában is arra a szintre jutottam, amit el akartam érni. Ezért gondoltam úgy 55 évesen, hogy itt az ideje inkább egy fiatal titánt helyzetbe hozni.
Előre a titánokkal!
Ez a szólóverseny amúgy is kezdett kicsit szeniorklubbá válni, ahol addig játszunk, amíg remegő kézzel be tudunk esni a hajóba. Én rajta vagyok a kupán háromszor, Farki négyszer, Fináczy Gyuri bácsi ötször… Őnáluk nem is illik többet nyerni! Tudja már az ember a helyét, hogy hol van!
Payr Káin bemutatott nekem néhány fiatalt a Tihanyi Hajós Egyletből, akik eljöttek velem versenyezni. Egy idő után közülük Lillik Ákosnak azt mondtam, hogy figyelj, ha te beleállsz rendesen ebbe a projektbe, akkor odaadom neked a Nagydíjon való indulás lehetőségét a hajómmal.
A Keszthely-Kenesét még korábban megígértem Scharf Máténak, akinek szintén sokat köszönhettem. Ő 2014-ben tizenhat évesen felszállt a Nelsonra és hajtott velem éveken át. Sokszor ő inspirált, hogy menjünk edzésre, mindenre kiváncsi volt, borzasztóan szorgalmas és nagyon sokat dolgoztunk együtt.
Szóval Áki beleállt, és Serke Áronnal hármasban elindultunk versenyeken, Tudatos, szorgalmas, megfontolt, ügyes gyerek. Ezért aztán tartottam magam ahhoz, amit ígértem neki. Máté éppen kiszállt, így már a 2019-es Kenese-Keszthelyt motorosból izgultam végig Ákinak drukkolva. Borzasztó volt kívülről nézni a hajót, különösen, ha nem az történt, amit én csináltam volna. A velem lévők azt figyelték mikor bolondulok meg végleg és visszavonhatatlanul. Áki persze rámcáfolt és gyönyörűen megnyerte a versenyt.
Idénre már fordult a helyzet, olyan értelemben, hogy már én kezdtem Ákostól tanulni. Behozott olyan finom állításokat, olyasmiket látott meg a hajóban, ami már egyértelműen az ő munkájának az eredménye. Vagyis igazam volt, amikor lehetőséget adtam neki.
Nekem mindig az innováció a legfontosabb. Ha a ruha jelentette a problémát, akkor azt kell kiküszöbölni, ha a kaja, akkor azt. Ha a hajó többet tud, akkor mindig a leggyengébb tényezőn kell javítani. Ha a versenyző lesz kevés – esetünkben ez én vagyok –, akkor azt kell megjavítani, ha kell kicserélni, hogy a hajó a maximumán menjen!
Felkészülés nélkül megesz a hajó
Most ennyi év után persze rengeteg dolgot megtanultam a vitorlázásban. Nagyon fontos a jó fizikai felkészülés. A szólóvitorlázás, a hosszútávú versenyek komoly terhelések. Úgy kell élni és készülni, hogy miközben egy fantasztikusan kifinomult eszközzel vitorlázunk, közben ne rokkanjunk bele.
Amikor finnezni kezdtem, és még tartott a kajakos fizikai alapom, akkor az erős bőszelekben a jobbakkal együtt az egy száron pumpálósak csapatába tartoztam. Plusz én a versenyek után szoktam még mozogni. Aztán a korral persze csökkennek a lehetőségek, vannak gyakorlatok, amelyek végrehajtása már izületi akadályokba ütközik. De mindenképpen végzek kardió edzéseket minden tókerülő előtt legalább egy hónapig, amiben van futás, lépcsőzés meg ellipszis-tréner, vagyis a szívósságot javító gyakorlatok. Egy bizonyos kor felett már csak ezt tudod javítani, mert ha izomtömeget próbálsz növelni, akkor villámgyorsan megsérülsz. Ha felkészülés nélkül mész oda, akkor pedig megesz a hajó. Jön az energiahiány és a rossz döntések, esetleg a sérülés.
Fa Nándor
Amikor Nándi a Spirit of Hungaryvel készülődött a Barcelona World Race-re majd a Vendée Globe-ra, akkor elmentem segíteni neki. Pontosabban azt hittem, hogy segíteni megyek! Kiderült, hogy tanulni.
Odamentem úgy, hogy Nándi, ha bármilyen kis feladatot tudsz adni, akkor jövök. Adott és megcsináltam, de egyszer azt mondtam neki, hogy én még tudok itt találni magamnak nyolc más feladatot is, ha rám bízod. Kérdezte, hogy mit, majd rám hagyta, csináljam. Ezek szervezések voltak, próbáltam összeterelni az alvállalkozókat, hogy időre készen legyen a hajó. És eközben mindenkitől, Nánditól és a közreműködőktől is folyamatosan tanultam. A lítium akkumulátoroktól az AIS-rendszerig, az árbóc strekkeléstől a kötélmunkákig, ahogy azokat Keller Andris csinálja. A próbavitorlázást Goszleth Marcitól.
Nánditól, hogy miként alakult át egy pillanat alatt hajóssá, amikor bejött a komoly időjárás. Mi ott balatoni hajósok a Spirit of Hungary fedélzetén tizenöt csomós szélben feszítettünk, hogy milyen jól tudunk mi menni egy ilyen géppel. Majd befújt éjszaka egy 28-30 csomós szél és akkor Nándi feléledt, mi meg kerestünk egy olyan sarkot, ahol elbújhatunk.
Fotó: Loic Venance / AFP
Vagyis segíteni mentem és rengeteg új ismerettel, gondolattal, ötlettel jöttem haza. Gondolj bele! Ez 2013-2014-ben volt és én akkor ősszel kezdtem gondolkodni a hajó projekten, amiből az új Nelson lett. Nándi egy fantasztikus és borzasztó nehéz ember. Kaptunk mindenből, a jóból is meg a nehéz emberből is, de összességében nagyon pozitív élmény volt vele és neki dolgozni.
Tengeri offshore versenyzés
Hogy az érdekelt-e? Hát, amikor fiatalon szösszenetnyi esélyem volt, hogy a vitorlázással kapcsolatba kerüljek – Nyári Gyula édesapja kapacitált, hogy a kajakozást feladva menjek a fiának mancsaftolni –, azt elmulasztottam. 33 évesen elkezdve, mire eljutottam odáig, hogy Nándi közelében a Spiriten beleszagolhassak ebbe a világba, akkor már éppen ötven voltam.
Sokan úgy vélik, Nándi azért találta ki a Balatonra a szólóvitorlázást, hogy majd valaki követi őt a tengeren. Esetemben ez a meccs gyorsan eldőlt. Kimentünk a vízre. Az első éjszakában megjött a 28 csomós szél, elkezdtünk vágtatni a vízen, de ami a fontosabb, eltűnt a horizont, én pedig irdatlanul tengeribeteg lettem…
A Spirit of Hungary – Fotó: Vincent-Curutchet
Háromórás váltásokban dolgoztunk és ezalatt pont tizenhétszer sikerült hánynom. A dolgomat elláttam, nem álltam ki, csak hát… Ez megismétlődött még egyszer, amíg eljutottunk Spanyolországba. Világossá vált, hogy én még a tengert sem bírom, nemhogy az óceánt! Nappal mindig rendben voltam, az éjszakai rohanásban pedig mindig tengeribeteg. Nem tudom, hogy lehet erről leszokni, de nekem a horizontot látnom kell. A Balatonon nincs gond sötétben sem, akárhogy fúj, mert a fényeket látom, tudom hol a part. A tengeren van baj.
Másrészt a családommal megegyeztem, hogy mindenben támogatnak, csak az óceáni vitorlázást legyek szíves kiirtani a gondolataimból. Hát, ez nem esik nehezemre.
Megbizonyosodtam róla: én tavi vagy part menti vitorlázó vagyok. Látnom kell a horizontot. Nem azért mert oda akarok menekülni, de jólesik az éjszakai fényekből alkotott műhorizont is. Még akkor is, ha csodálatos volt az a három hét, a Spirit of Hungaryn végigvitorlázni a Földközi-tengeren. A végeredmény az, hogy offshore sajnos nem, de tavon bármit!
Na jó, a végére egy kérdés
Lajos, te magas hőfokon égő szóló típusú versenyző vagy, de olykor csapatban vitorlázol. Amikor például egy charterhajós versenyen, ahol bőséggel akadnak szórakozni vágyó, amatőr tudású és hozzáállású emberek is, akkor hogy viselik azt a vízen a versenyzőtársak – az ellenfelek nehezen, azt tudom –, hogy örök finnesként bika vagy az arénában?
A finnesek elfogadtak a hülyeségeimmel együtt, viszont nagyhajóban, csapatban, különösen az első időkben tényleg sok voltam nem egy legénységnek. Tengeri charterhajós versenyeken szintén. De úgy érzem általában áttöröm ezt az ellenállást.
A fanatizmus, hogy most még lógjunk egy kicsit, még igazítsunk valamin, még, még, még… ez a fanatizmus előbb-utóbb átmegy. Általában kialakul egy olyan mag, akik elfogadják, ha azt mondom, hogy most a fogatokkal szántsátok fel a fedélzetet és legyünk pár centiméterrel előrébb, mert abból lesz a győzelem. És akkor felszántják a deckket! Képzett vitorlázók persze előbb megértik, előbb ráéreznek ennek az ízére és hasznára.
Volt olyan a tengeren, hogy már annyira fájt erős szélben a hajó szélén lógás a csapatnak, hogy énekelni kellett.” We will, we will rock you…” és csak az ehetett csokoládét, aki csörlőzött. Más kaja már nem volt a hajón, de csak a csörlős kapott, a többi meg úgy nézett rám, mint vicsorgó farkasfalka az utolsó bárányra. De ez a fajta fanatizmus előbb-utóbb elfogadtatja magát, mert így vagy úgy, de meglátszik az eredménye. Ez a mánia vihet a győzelembe!
Ezért hívtam aztán már a Nelsonra olyan fiatalokat, akik hozták a dingis képzettségüket, nyitottak a hajtásra, gyűjtik magukba a tudást és megértik, hogy erre szükség van, mert akarják a győzelmet. Lilik Ákos, Nagy Bendegúz, Scharf Máté vagy Gyapjas Balázs, akivel szintén versenyeztem két évig. Velük már öröm vitorlázni, mert soha nem kell őket motiválni, hanem már motiváltan érkeznek.
Alapjában szólóvitorlázó vagyok, de az egy hatalmas élmény, hogy csak gondolok valamire a hajóban és látom, hogy egy kéz már mozdul is, hogy elvégezze azt, amire gondoltam. Magától! Aztán eljut a dolog oda, hogy valamelyikük már úgy tesz valamit, hogy arra én már nem is gondoltam! És igaza van.
Ez a legszebb. Ezek nagyszerű pillanatok, ebből jó megélni sokat.
Ruji
Kapcsolódó cikkeink
Vitorlázás
Megmutatjuk ki nyerheti a jubileumi 50. Kékszalagot
A Balatonon az utóbbi években dinamikus fejlődésnek indult a katamarán vitorlázás. Ez a Kékszalagon is érezteti a hatását.
Vitorlázás
