Az olimpiai érem túloldalán

Aki sportol, aki nem, sokan, sokat nézünk sportot. Pláne vitorlázást. Látjuk és élvezzük a győztesek diadalát, különösen, ha a mieink azok. Nézzük a versenyeket, meccseket és amikor győz az emberünk, a csapatunk, átéljük a katarzist, a diadal gyönyörét. És fáj kikapni, veszteni, lemaradni, kívülről nézve, fotelben gubbasztva is.

Ám azt a néző, szurkoló, sportot szerető és még akár valamilyen szinten űző sem tudja elképzelni, hogy mit él át az az élsportoló, aki elbukik. Aki éveken, évtizedeken át küzd, hajt, kőkeményen dolgozik és szinte mindent alárendel annak, hogy elérje a célját. Vitorlázásban egy olimpiai érem megszerzéséhez elképzelhetetlenül sok munkát beleölve több olimpiai cikluson át kell rendületlenül hajtani.  Berecz Zsombor a negyedik olimpiáján lett ezüstérmes.

A versenyzőt útján kudarcok és hullámvölgyek mellett motiváló sikerek is kísérik. A vágyott eredmény elérhetőnek látszik amikor odaáll a rajthoz azon a bizonyos sokadik Olimpián, amelyikről tudja, hogy ennyi év után már valószínűleg az utolsó. De úgy készült, annyit dolgozott a célért, hogy akkor, ott, biztosan érzi, meglesz az az érem vagy helyezés, amiért mindent megtett. És mindent bele is ad.

De nem sikerül mindenkinek. Van, aki bármennyire is megdolgozott érte, bármennyire megérdemelné a sikert, mégis valamiért, valahogy, érthetetlen okból nem éri el az eredményt.

Sőt! Nem hogy a közelébe nem kerül, de ott azon a vágyott és álmodott versenyen egyre csak csúszik hátra és még hátrébb, olyan hátra, ahol talán soha nem járt a mezőnyben. Összezavarodik, a világa elemeire hullik szét. Nem talál kapaszkodót, kapkod, csak csúszik lefelé.

Sokakkal megtörténik

Sajnáljuk őket, persze, hogy sajnáljuk, de (szerencsére) el sem tudjuk képzelni a fájdalmukat. Nekik az addigi életük dől romba. Hogyan lehet kimászni egy ilyen fájó gödörből, tudva, hogy a cél elérhetetlenül távolra került, már nem lehet soha ugyanaz, ami volt. Nem csak a porrá törtség miatt, de elszaladtak az évek is. Nincs, nem lehet újra oda tartani, a vágyott csúcs felé haladni soha már.

Milyen érzés lehet?

Elmesélhetetlen. De Paige Riley, legalább megpróbálja elmesélni. Hiszen a kiút egy egészséges lélek számára valami több, valami fontosabb. És nem csak a vitorlázásban.

Paige Riley 34 éves, évek óta messze a legjobb észak-amerikai női laseres. Kétszer győzött a Pánamerikai Játékokon és bő évtizeden át tartozott a nemzetközi női Laser Radial osztály élmezőnyébe. 2006-ban a világ legjobb vitorlázónőjének választották. Öt Laser Radial világbajnokságon szerzett érmet.

Három Olimpián versenyzett. 2012-ben 8. lett, 2016-ban 10. A Tokiói Olimpiára éremesélyesként érkezett, önmagának legalább is a dobogót tűzte ki célul.

Kevesen buktak akkorát, mint ő: csak 37. lett!

A lelki csapás után természetes módon a sérülések és betegségek is megtalálták. Először most február 4-én szállt újra hajóba az Olimpia óta és először indult vitorlás versenyen. Otthon, Clearwaterben, Floridában. Messze van még a teljes felépüléstől, de legalább már vízre szállt..

Paige Riley szavai:

„Több, mint hat hónappal ezelőtt összecsomagoltam a hajómat és hátat fordítottam neki. Annyira zsibbadt és összetört voltam a tokiói eredményemtől, hogy bármilyen sporttal kapcsolatos dologra még csak gondolni sem tudtam. Az egyetlen, amit az utolsó versenynapon megfogadtam, hogy nem hagyom magamat teljesen összerogyni, nem leszek az, aki a csalódása és sérelmei miatt örökre hátat fordít a vitorlázásnak. De mindeddig a víz közelébe sem bírtam menni.

Az elmúlt hétvége nem az eredményről szólt. Csakis arról, hogy megtaláljam magamban valahogy a vitorlázás iránti szerelmemet, ami mindig bennem élt. A második nap omlott rám minden, akkor kezdtem el igazán feldolgozni, hogy mi történt velem. A testemmel, az álmaimmal, mindennel, amit az elmúlt olimpiai ciklusban tettem és éreztem. Hihetetlenül fájt.

Hányszor láttam ezt korábban másokon! Ahogy a meg nem valósult álmok annyira összetörnek embereket, hogy soha többé nem térnek vissza ahhoz, amit egykor a legjobban szerettek.

Mindenkinek üzenem, aki bármikor is így tett és hátat fordított a saját világának, hogy ne tegye! Már jóval azelőtt imádtuk a vitorlázást, hogy elindultunk volna meghódítani a nagyvilágot. Ezért, amikor megtörve és elveszetten térsz haza, emlékezned kell arra, hogy miért is vágtál neki a göröngyös útnak. Az álmaidért küzdöttél. Most viszont tudom, hogy a szerelmemért harcolok, ami mindig ott volt és ott van bennem valahol.

Sokan, sokszor kérdezték tőlem, hogy mik a terveim. Mindig a vízen voltam otthon és a lelkem mélyén tudom, hogy imádom a vitorlázást. Nyolcéves korom óta hajózom és ez nem egyszerűen csak egy sport. A vitorlázás a részem, felépítette az egyéniségemet, a jellememet, mindent, ami én vagyok és mindig, mindenhez a vitorlázás adott lendületet. Gyönyörű sportág, amelyet az életem végéig űzhetek és életben tart.

Még el fog tartani egy ideig, de visszatérek.”