102 éve volt az otrantói ütközet

Az első világháborúban a mediterrán térség egyetlen tengeri csatája volt

Az Osztrák-magyar Monarchia haditengerészete rövid története során több sikeres műveletet hajtott végre az Adrián, melyek során nem egyszer túlerő ellen diadalmaskodott. Elég, ha a modern K.u.K haditengerészet egyik fő megteremtője, Tegetthoff admirális 1866-os lissai győzelmére gondolunk.

Az első világháború idején az adriai Osztrák-magyar haditengerészet jól szervezett, hatékony flottával bírt. Létszámban természetesen nem vehette volna fel a versenyt az antant erőkkel, de különösen az újabb, az 1910-es évek tájékán épült hajók műszaki színvonala magas volt. A flottában pedig jól képzett legénység élén számos ambíciózus, tettrekész fiatal tiszt szolgált.

A flotta a háború során több alkalommal hajtott végre parti célpontok ellen olyan támadásokat, amelyek hatékonyan segítették a szárazföldi hadműveletek sikerét, de nagyon ritkán került szembe a vízen az ellenfél hadihajóival. Azok is inkább egyéni összecsapások voltak, nem flották harca.

Az első világháborúban szembenálló felek a Földközi-tengeren sem vívtak szabályos ütközetet. Ott is csak kisebb harcok zajlottak, illetve miután a német császár meghirdette a korlátlan tengeralattjáró háborút, az U-bootokra vadásztak az antant rombolói a kereskedelmi konvojokat és a nagyobb  hadihajókat védve.

Ezért az 1917 május 15-én lezajlott otrantói ütközet néven ismert harci események tekinthetők az első világháborúban a mediterrán térségben lezajlott egyetlen olyan ütközetnek, amikor flottákban harcoltak egymással a haditengerészek. Emellett az egyik első olyan tengeri összecsapás volt, amelyben a repülőgépek, ha még nem is döntő, de meghatározó szerephez jutottak.

Az otrantói csatáról a floridai történészprofesszor Paul G. Halpern által 2003-ban írt, könyben magyarul is kiadott tanulmánya alapján írok.

A tétlenség szülte hadművelet

Az Adria zártságával, különleges terepviszonyival, a dalmát szigetvilággal komoly előnyt jelentett az Osztrák-magyar Császári és Királyi Haditengerészet számára. A jól védhető haditengerészeti bázisok – Póla, Sebenico és Cattaro, vagyis mai nevüköb Pula, Sibenik és Kotor – mellett a szűkös terület is nehézzé tette a teljes tengeri haderő bevetését, ami a gyors és könnyű hajóknak kedvezett. Ezt az antant hatalmak hamar megtanulták, miután egy tengeralattjáró az Adrián elsüllyesztette az olasz Amalfi páncélost. Ezért az Adriára nem küldtek és ott nem állomásoztattak csatahajókat. Azokat az Adriához legközelebb az olasz csizma sarkának belső oldalán a tarantói bázison tartották. Könnyebb hajókból viszont erős olasz-brit-francia egységek állomásoztak Brindisi kikötőjében.

Ugyanakkor a korlátlan tengeralattjáró háború német meghirdetése után az egyre növekvő földközi-tengeri veszteségek miatt Otranto vonalában igyekeztek felfegyverzett halászhajók – vonóhálós trawlerek és zsákhálós drifterek – és vízbe eresztett hálóik, valamint egy ezekkel összekötött jelzőbója-rendszer segítségével tengerzárat kialakítani az Adria teljes szélességében, hogy az osztrák-magyar és német tengeralattjárókat elzárják a Földközi-tengertől.

Az otrantói zár kezdetben kevés akadályt jelentett a tengeralattjáróknak, ám elsősorban a britek kezdeményezésére a blokádot fenntartották és fejlesztették. 1916 májusában, majd júliusban ismét osztrák-magyar cirkálók és rombolók támadták és zilálták szét a zárat, ám azt az antant erők mindannyiszor helyrehozták, sőt mind erősebbre szervezték.

1917-ben Horthy Miklós sorhajókapitány a Novara cirkáló parancsnoka javasolta a frissen kinevezett Njegovan  tengernagy flottaparancsnoknak az otrantói zár komolyabb erőkkel való elsöprését. Eric Heyssler, aki a Helgolandot vezényelve Horthy parancsnoktársa volt az otrantói ütközetben, így jellemezte barátját: „Azok egyike volt, aki állandóan az ellenség torkának akart ugrani, folyamatosan akciókat sürgetett.”

Horthy már korábban, Haus tengernagy idején is a különleges akciók embere volt. Cirkálójával magányos bevetésen vagy kisebb flottillát vezetve nem egy kockázatos küldetést hajtott végre sikerrel. Paul G. Halpern tanulmányában Horthy Miklós későbbi politikai pályafutását nem kívánja értékelni, viszont megállapítja, hogy „a magyar tiszt kiemelkedett társai közül, igazi tengerész, és mint ilyen merész, rámenős tiszt volt.”

A Novara gyorscirkáló és parancsnoka

Az osztrák-magyar flotta egységei adriai elzártságukban aránylag kevés bevetésen vehettek részt. Horthy is nehezen bírta a tétlenséget, de jól tudta, hogy milyen nehéz fenntartani a fegyelmet és a harci szellemet, ha a hajókon szolgálóknak csak a szürke napi rutintevékenységek jutnak, de különben tétlenül ülnek. Bár az otrantói tengerzár messze nem jelentett tökéletes blokádot, Horthy és általa a flotta vezetői nagyobbnak látták és láttatták a probémát. Így az elődjénél aktívabb és a támadó tevékenységekre hajlamosabb Njegovan admirális elfogadta az otrantói támadás ötletét.

Az összetett haditerv

A feladat veszélyeségét nem az Adria kijáratánál lévő blokád megtámadása jelentette, hanem az, hogy ez a tengerzár az antant flotta fő adriai bázisától Brindisitől délebbre volt, így az akció után hazatérő, Cattaro felé tartó egységeket akár jelentős túlerővel is megtámadhatta az ellenség.

A támadásban többrétegű akciót valósítottak meg. Horthy haditervében a flotta három legmodernebb könnyűcirkálója, a Novara, a Helgoland és a Saida játszotta a központi szerepet. Ehhez megkurtították a főárbócukat, hogy éjszaka a körvonalaik egy rombolóéra hasonlítsanak. Feltételezték, ha egy cirkálót rombolónak néznek, az ellenség nem hív azonnal nagy túlerőt a helyszínre. A cirkálóraj feladata volt az otrantói zár szétverése.

A támadás másik részét a Csepel és Balaton rombolóknak kellett végrehajtani. Ők pár órával korábban indultak Cattaróból, hogy aztán majd az albán partok mentén portyázva ellenséges szállítóhajók után kutassanak. Viszaúton pedig csatlakozzanak az addigra már feladatukat elvégzett és hazafelé tartó cirkáló rajhoz.

A Csepel romboló parancsnoka II. Josef Lichtenstein fregattkapitány volt

Harmadik haditengerészeti elemként három tengeralattjáró is bevetésre indult, két osztrák-magyar és egy német. Ezek közül az UC-25 kapta a legfontosabb szerepet. Johannes Fleldkirchen egységének a fő olasz bázis Brindisi elé kellett aknákat telepíteni.

A hadműveletet osztrák-magyar repülőgépek is támogatták az albániai Durazzóból és a Cattaro közeli bázisról Kumborból felszállva.

A Cattaróban álomásozó erők szintén felkészültek a hazatérők esetleges támogatására. A Sankt Georg páncélos cirkáló, a Warasdiner romboló, illetve az öreg és lassú Budapest partvédő csatahajó három torpedónaszádjával is kifutásra készen várakozott.

A Novara, a Helgoland és a Saida Horthy Miklós parancsnoksága alatt május 14-én 19.45-kor futott ki a kikötőből.

Sikeres akció az albán partoknál

A Csepel és a Balaton rombolók a kora hajnali órákban az albán partoknál az olasz Borea romboló által kísért, három szállítóhajóból álló konvojra akadtak. Az erőfölényben lévő osztrák-magyar hadihajók hamar, lényegében egy ötperces támadással elbántak a Boreával és súlyos sérüléseket okoztak két teherhajónak is.

A Balaton romboló Franz Morin korvettkapitány irányításával harcolt

Hamarosan távoztak, hiszen az eset Valonához közel történt, ahonnan gyorsan érkező olasz hadihajókra számíthattak. Szerencsére olyan gyorsan értek el eredményt, hogy a rádióval rendelkező Borea és az egyetlen hasonlóan felszerelt teherhajó sem tudott értesítést küldeni a partra. A generátoraikat az osztrák-magyar rombolók első sortüze tönkretette, így nem volt áramuk a rádiózáshoz.

A Josef Lichtenstein fregattkapitány vezette két romboló 4 órakor már észak felé hajózott, hogy a megbeszélt helyen találkozzanak majd a Novara-csoporttal.  A Borea reggelre elsüllyedt.

Az otrantói zár szétverése

A három gyors könnyűcirkáló lényegében ugyanekkor érte el a trawlerek és drifterek vonalát. Egymástól külonválva támadták a zárat fenntartó hajókat. Nyugaton tevékenykedve az Eric Heyssler vezette Helgoland egész az olasz csizma sarkának vonaláig hajózott, de nem látott arra utaló jelet, hogy Taranto vagy Gallipolli felől ellenséges erősítés közeledne.

A Helgolandot Eric Heyssler irányította

Középen a Saida dolgozott, keleten pedig a Feno-sziget közelében a Novara. A három cirkáló az 52 zárhajóból 14-et elsüllyesztett, 3-at súlyosan megrongált. Többen hálóikat elengedve még időben menekülőre fogták. Mindenesetre a zár kinyílt.

Horthy erői igyekeztek kímélni az emberéletet. Több hajónak lehetőséget adtak arra, hogy legénységük csónakba szálljon, nem lőttek a menekülőkre, hetvenkét embert pedig a vízből kimentve a fedélzetükre vettek. Halottak vagy eltűntek csak azon a néhány hajón voltak, amelyek bátran tüzelve szembeszálltak a cirkálókkal, így erősebb ellentüzet kaptak.

Rengeteg skót hajós vett részt az otrantói zár fenntartásában. Később egyébként a britek nagyra értékelték, és elismerően nyilatkoztak arról, hogy az osztrák-magyar erők ennyire lovagiasan viselkedtek. Ahogy Paul G. Halpern írja könyvében: „Ennek az elkeseredett háborúnak a harmadik évében a lovagiasság elismerése egyre kevésbé számított általánosnak, de akkoriban a brit és az osztrák-magyar kapcsolatok nélkülözték az angol-német kapcsolatok kemény élét. Nagy-Britannia és Ausztria-Magyarország bizonyos fokig szinte véletlenül váltak egymás ellenségeivé.”

Az akció után Horthy hajóinak fényes nappal még vissza kellett térni a 165 tengeri mérföldnyire lévő Cattaróba, miközben Brindisi a maga potenciálisan nagy fölényben lévő szövetséges erőivel 40 mérfölddel volt közelebb a Cattarói-öbölhöz…

Az ellenség hajói túlerőben voltak, de szervezetlenek

Az olasz-francia-brit szövetséges erők hajói az albániai Valonában (ma Vlora) és főleg Brindisiben állomásoztak. A Valona-öböl előtti Saseno-szigeti szemaforállomástól hajnali 3.48-kor kaptak először hírt a K.u.K. rombolók akciójáról. Kevesebb, mint egy órával később már a cirkálók ágyúzaját jelentették Brindisinek.

Az olasz Alfredo Acton ellentengernagy volt éppen Brindisiben a rangidős tiszt, így ő vezényelte az osztrák-magyar hajók üldözésére kifutó egységeket. Igyekezett a már tengeren lévő hajókat is felhasználni, így riasztotta Vicuna fregattkapitány parancsnokságával hajózó Mirabello-csoportot. A kötelék a Mirabello olasz könnyűcirkálóból és három francia rombolóból állt.

A Brindisiből kifutó erők vezérhajója a brit Dartmouth páncélos cirkáló volt – A Helgoland-típusnál jóval erősebb fegyverzetű hajó. Vele tartott az üldözésben az Aquila felderítő cirkáló és négy romboló, majd csatlakozott a Bristol könnyűcirkáló és két olasz romboló. Vagyis az osztrák-magyar egységeket rövidesen 13 hajó igyekezett megakadályozni a hazatérésben.

A csatában a HMS Dartmouth volt Acton ellentengernagy zászlóshajója

Először egy Valonából felszállt repülőgép támadta a Novara coportját, majd Korfu felől is érkeztek francia gépek, ám rövidesen osztrák-magyar gépek is megérkeztek Cattaro felől a cirkálók segítségére. Vízen támadás először a Balatont és a Csepelt érte az Aquiláról és kísérő rombolói révén. Ekkor a repülők segítettek az osztrák-magyar rombolóknak. Nem a bombáikkal, amelyek nem sok kárt okoztak, de tüzérségi megfigyelőként irányították a Csepel lövészeit. Lichtenstein hajójának tatlövege így eltalálta az Aquilát és üzemképtelenné tette két kazánját. Reggel 8.30-kor az olasz cirkáló mozdulatlanná vált. Rombolói pedig lassúak voltak az ellenség utoléréséhez, tehát a Csepel és a Balaton egérutat nyert előlük.

A két menekülő rombolót még tengeralattjárók is támadták torpedókkal, de sikertelenül. A Csepel és a Balaton sértetlenül eljutott Cattaróba.

„A kifutás sikerrel kecsegtet”

Reggel 9 óra után a Novaráról már látták az üldözők hajóinak füstjét, plusz a rombolóktól kapott hírek alapján Horthy lassan képet alkothatott arról, hogy milyen ellenséggel kell szembe nézniük. A parancsnok jelentette Cattarónak a pozícióját, sebességét és irányát, majd az üzenetbe bekerült a „kifutás sikerrel kecsegtet” mondat, amely felhívás volt a Sankt Georg páncélosnak a kifutásra.

A fő ütközet fél órával később kezdődött, amikor a Dartmouth és a Bristol 13 kilóméterről lőni kezdte az osztrák-magyar cirkálókat. Ez a távolság messze kívül esett a Novara-csoport ágyúinak hatósugarán, mert ezeken a hajókon kisebb lövegek voltak, mint a brit cirkálókon. Horthy csoportjának közelebb kellett jutni a britekhez, hogy visszalőhessenek. Ugyanakkor dél felől a Mirabello-csoport is megjelent a láthatáron.

Az osztrák-magyar cirkálók – a hadtörténelemben, tengeri csatában először – bekapcsolták ködfejlesztő berendezéseiket, hogy közelebb férkőzhessenek az ellenséghez, majd látszólag 180 fokos fordulatot hajtottak végre és eltűntek a ködben. Ez hatásosnak bizonyult, a brit tüzelés alábbhagyott. Horthyék pedig az ellenség felé fordultak.

Az alakzatban hátul haladó Helgoland parancsnoka rettenetes élményként élte meg a ködben száguldást. „Az, hogy egy oszlopalakzat utóvédjeként 25 csomóval haladjak, amikor alig látok a saját hajóm orra elé, ellentmond minden hajózási szabálynak.” – írta Heyssler visszaemlékezésében. Ám ütközetben voltak, vállalnia kellett a kockázatot. Nyolc perc száguldás után bekövetkezett, amitől félt, hirtelen harminc méterről meglátta a Novara árbócait és kéményeit, ráadásul 45 fokos szögben az ő utirányára. Csak a két hajó hirtelen kitérésének köszönhetően nem ütköztek össze.

A ködből kirohanva az osztrák-magyar egységek már elég közel kerültek az ellenséghez. Ekkor Horthy csoportja légitámogatást is kapott. A kumbori bázisról érkezett gépek a brit cirkálókat támadták, de bombáikkal egy megjelenő tengeralattjárót is víz alá kényszerítettek.

A Dartmouth parancsnoka Addison sorhajókapitány szerint az ellenséges cirkálók bosszantóan pontosan lőttek, ám ugyanakkor Horthy is megtapasztalhatta a szerinte „pontos és tudományos” angol tüzérek munkáját. Az ütközetnek ebben a szakaszában, amikor a Dartmouth a Novarára koncentrált, az osztrák-magyar vezérhajót komoly károk érték.

9 óra 40 tájt elesett a Novara első tisztje Szuborits Róbert korvettkapitány, majd egy gránát a parancsnki hídba és a térképszobába csapódott. Többek mellett Horthy Miklós is súlyosan megsérült. Öt repesz vágódott a lábába, egy a sapkáját leverve a fején találta el és a gázoktól eszméletét is veszítette. Amikor magához tért egy hordágyon az előfedélzetre vitette magát, miközben a parancsnokságot ideiglenesen a tüzértisztjének, Stanislaus Witkowski sorhajóhadnagynak adta át.

10.35-kor egy lövedék a hátsó turbinaházban robbant és megölt tizenegy embert. Tizenhat kazán közül nyolcban ki kellett oltani a tüzet, így a hajó nem tudta tartani a sebességét. Találatokat kapott a Helgoland is. Ám mindeközben a gyorsabb osztrák-magyar cirkálók megelőzték az üldözőket és már csak a Dartmouth volt lőtávolon belül. Így a Novara, a Helgoland és a Saida minden lövése is rá irányult. A Dartmouth tűzvillában találta magát és több találat érte.

Acton tengernagy parancsot adott, hogy a hajó távolodjon el 15 kilométerre az ellenségtől, hogy legalább a Bristol utolérhesse. Az ellenfelek közti távolság hamarosan túl naggyá vált ahhoz, hogy az osztrák-magyar hajók lövéseikkel elérjék az ellenséget.

Fél óra múlva Acton újra parancsot adott a felzárkózásra, de nem tudott közel kerülni a gyorsabb Novarához és Helgolandhoz. A Saida viszont, amelynek másmilyen turbinái voltak és gyakran akadt gondja motorjaival, lassabb lévén lemaradt. Így a Dartmouth rá öszpontosított, ám nem ért el komolyabb találatot.

A Saidát Ferdinand Ritter von Purschka vezényelte

Ekkor ismét visszatértek az időközben Durazzóban feltankolt K.u.K. repülőgépek a bombáikkal. Találatot nem értek el, ám a brit cirkálókat kitérő manőverezésre késztették, miáltal csökkent azok tüzelési pontossága.

A Novara megáll

Horthy egységei számára az ütközet válságos ponthoz ért. 11 óra után a Novara nem tudott tovább haladni a saját erejéből. Még működő kazánjaiban is a tűz kioltására kényszerültek, a sebessége rohamosan csökkent, majd megállt. Kiszolgáltatottá vált, ám az osztrák -magyar erők nagy meglepetésére ekkor Acton parancsára a Dartmouth és a Bristol elfordult.

Ennek két oka lehetett. Acton tudomást szerzhetett arról, hogy Cattaróból kifutottak az osztrák segítő erők, köztük két erős csatahajó. Ez az értesülése pontatlan volt, hiszen a Budapest páncélos, csak azután indult el, miután jelentették Cattaróba a Novara mozgásképtelenné válását. Acton elfordulásának másik oka, hogy egyesülni akart a Brindisiből időközben kifutott újabb harccsoport, a két cirkálóból és három rombolóból álló Marsala-csoport hajóival.

11.30-kor egy olasz repülőgép pár is jelentette a Novara állapotát, de a közeledő osztrák-magyar felmentő erőket is. Ezek a Sankt Georg illetve kísérői a Tátra és a Warasdiner rombolók voltak. Ugyanezek a repülők észlelték a Brindisi elől hazafelé tartó ellenséges tengeralattjárót is.

Amikor a Novara 11.15-kor megállt, Acton ellentengernagy azt is hihette, hogy ezúttal is csak a rendre lemaradó Saidát várja be a vezérhajó, de rövidesen megtudhatta a valóságot.

A Saida parancsnoka Ferdinand Purschka sorhajókapitány észlelte a Novara baját, lelassított és a sérült hajó közelében megállt. Jeleztek Heysslernek, hogy fejlesszen ködöt és megkezdték az előkészületeket a Novara vontatására. Von Purschka 11.20-kor átvette a parancsnokságot a három cirkáló felett és rangidős tisztként működött a Sankt Georg megérkezéséig.

Mindeközben egyetlen magányos romboló az olasz Acerbi támadt rájuk, miután félreértette a Dartmouth zászlójelzéseit. Ám nem kapott támogatát a társaitól, így kitette magát a három cirkáló egyesített tüzelésének. Nem kockáztatta hát meg azt, hogy torpedóvetési távolságra megközelítse az ellenfelet.

Rövidesen újabb támadás zavarta meg a Novarával veszkődő Saidát. A Marsala-csoport két előrerohant rombolója ért 10 kilométeren belülre. A Racchia kilőtt tíz-húsz lövedéket, de visszafordult, mielőtt a dühödten feléje forduló Helgoland lövéseivel kellett volna szembenéznie. Később az Impavido majd még egy olasz hajó próbálkozott meg egy-egy gyenge támadással. Von Purschka ezeket később lenézően szánalmas kísérleteknek nevezte. Ekkor a Saida már ha lassan is, de előrefelé menetben haladt a Novarával.

A Marsala-csoporttal történt egyesülés után Acton ellentengernagy nem folytatta a támadást, hanem úgy határozott, hogy visszatér Brindisibe. Ezt a döntését azzal indokolta, hogy tartott a „közeledő két nagy ellenséges hajótól”. Azért is állt le, mert már közelebb voltak Cattaróhoz, mint Brindisihez, így ha egy hajója megsérül, azt feltehetően el is veszíti. Harmadik okként pedig azt jelölte meg, hogy a Bristol nem tudott lépést tartani a többiekkel.

Hazatérés és Utójáték

Előbb a Sankt Georg ért kísérőivel a csatát dicsőségesen megvívott cirkálókhoz. A helyzetük akkor vált biztonságossá, amikor megérkezett az öreg Budapest is három torpedónszádjával. A vonató kötél lánccal történt megerősítése is segített, hogy a Novarát övező flotta 10 csomóra növelje sebességét. Este hét óra előtt mindannyian befutottak a Cattarói-öbölbe, védett kikötőjükbe.

Horthyt és a három cirkálóról összesen további 17 sérültet az öbölben állomásozó kórházhajóra vittek. A parancsnokot pár nap alatt ideiglenesen összefoltozták, aki ezután ragaszkodott ahhoz, hogy a személyesen vigye fel a hajóját északra, Pólába a szükséges nagyjavításra.

Légifelvétel a Novaráról

A szövetségesek Brindisibe való visszatérése sokkal eseménydúsabb és sokkal kevésbé örömteli volt. Az UC-25-ös aknarakó tengeralattjáró nem hiába várakozott a kikötő előtt. Éppen a Dartmouth futott bele az egyik torpedójába, amitől óriási lék keletkezett a brit cirkálón. Sokáig úgy hitték el is süllyed, a legénysége egyszer el is hagyta a fedélzetet. De a hajó erősebbnek bizonyult, fennmaradt a yízen. Így végül mégis visszatértek és sikerült megmenteni, a kikötőbe vontatni.

Ezzel sem volt vége a bajaiknak. Még a Dartmouth-szal veszkődtek, amikor a francia Boutefeu futott rá az UC-25 által lerakott egyik aknára. Másfél perc alatt elsüllyedt.

Az otrantói győzelem kis jelentőségű eredményeket hozott. Valójában egy könnyű célpontra mértek csapást, majd némi szerencsével megúszták a hazautat hajóveszteség nélkül. Ugyanakkor az osztrák-magyar hajók kapitányai bizonyították magasszintű hajózó és haditengerész tudásukat, jó döntéseket hoztak és azokat összehangoltan, bátran és határozottan hajtották végre. Ezzel szemben az antant erők szervezetlenül támadtak. Különösen sokkolta őket a osztrák-magyar cirkálók és rombolók sebességfölénye, amely nagy szerepet játszott sikerükben. Az olasz ellentengernagy egy brit hajó fedélzetéről parancsnokolt és a szövetséges erők sokszor vesztettek időt, mert éppen nem értették jól, vagy félreértették egymást.

Az otrantói ütközet nem volt nagy csata. Mégis ez a háború egyetlen nagyobb méretű haditengerészeti összecsapása volta mediterrán vizeken és a monarchia erői sikerrel jártak a jelentős erőfölényben lévő antant hajókkal szemben. Ők okoztak nagyobb veszteséget és bizto0nságosan hazatértek. Joggal ünnepelhettek hát győzelmet.

Utoljára a másfél év múlva megszűnő Osztrák-magyar Császári és Király Haditengerészet rövid, de amúgy sikeres történetében.

Ruji
Fotók: Wikipedia Commons

Szállások

Kövess minket Instagramon!

Kövesd Instagram oldalunk a legfrissebb fotós tartalmakért!