Nagyon sajnálom őket és tudom, hogy ilyenkor nincsenek hatásos vigasztaló szavak

A ma rendezett utolsó három futamon is 11-15 csomós, az utolsóra még erősödő, nyílt tenger felől érkező kifújt szélben, másfél méteres masszív hullámzásban vitorláztak a világbajnokság résztvevői. Gyapjas Balázs és Zsombor az Arany csoportban ezeken a futamokon 18., 21. és 25. helyeken értek célba. Az összetett listán 21-ként fejezték be a versenyt, így nem sikerült olimpiai indulási jogot szerezniük. A négy újabb nemzet, akik kvalifikálták magukat a 2020-as Tokiói Olimpiára az eddigi nyolc és a házigazda japánok mellett: GRE, RUS, CHN, TUR.

Számukra kedvezőtlen, a dolgukat nagyon megnehezítő körülmények között kellett versenyezniük

A verseny kétharmadán, vagyis a selejtezők után az Arany csoportban minden futamon, így ezen az utolsó döntő napon is ugyanez a középerős egyenletes szél fújt nagy hullámokkal, ami a lehető legkedvezőtlenebb volt az élmezőnyhöz képest könnyebb súlyú magyar testvérpárnak. Ebben a szélben a vitorlákkal és a hajóvezetéssel maximális erőt kell hasznosítani és ilyenkor nagy előnyben vannak a nehezebb testsúlyú párosok. Csúnyán fogalmazva, ilyenkor nem az ész számít, mit sem ér a „finesz”, a kifinomult ötletes vitorlázás, inkább a fizikum dönt. Pláne előnyben vannak azok, akik elsősorban ilyen szélviszonyokban edzettek és készültek gyerekkoruk óta. Ilyenkor odaérnek azok, akik amúgy gyakran eltévednek a pályán, ha forgolódó, ravasz a szél.

A néhány gyengébb szeles futamon a magyar testvérpár nagyszerűen teljesített. De olyan csak négy volt a tizenegyből!

Gyapjaséknak még esélyük lett volna akkor is, ha nagyon erős a szél, amikor már mindenki „túlélő üzemmódban” van, amikor már nem minden elérhető erőt kell hasznosítani a vitorlákkal, hanem már okosan elengedni annak jó részét. Amikor az ügyes hajóvezetés, pontos hajókezelés, a dinamika és ugyanakkor a stabilitás dönt. Ők abban is jók, ám ilyen szél egyáltalán nem fújt ezen a vébén.

Már csak egy esélyük maradt az olimpiai részvételre

Az eddig kvalifikációt nem szerzett európai 470-es csapatoknak 2019-ben tavasszal a genovai Világkupán lesz még egyetlen egy elérhető olimpiai indulási jog. Ezért olyan ellenfelekkel kell majd megküzdeni, mint a most a végére épphogy eléjük került németek és svájciak, vagy az Arany csoportba be sem jutott, de például 2017-ben vébé bronzérmes osztrákok. Sovány esély, ahol biztos, hogy sok szerencse is kell majd a sikerhez.

Pedig Gyapiék nagyon megérdemelnék!

Nem csak azért, mert egy olyan hajóosztályban jutottak el a nemzetközi élvonalba, amely minden sikeres előélete ellenére csaknem kihalt Magyarországon, és elsősorban az ő példájuk, gyakran magányos elszántságuk és eredményeik révén kapott újra lábra.

Nem csak azért kellene ott lenniük az olimpiai mezőnyben, hogy fáradozásaik eredményeként megkapják az olimpiai részvétel semmivel sem helyettesíthető élményét. De ha ott lesznek, és nem ez a középerős „seabreeze” fúj, akkor jó helyezésre is esélyesek! Sokadszor bizonyították ezt most az első négy futamon, amikor győztek is, vezettek is, és mindig az első tízben vitorláztak. Ha bejutnak jövőre a genovai versenyen, akkor ők nem csak töltelékek lesznek az Olimpián, de lehetnek akár a meglepetés csapat is a versenyen, amely semmilyen másikra nem hasonlít.

Fáj

Az ilyen olimpiai kvalifikációs versenyekről rendre akár hurráoptimistának is vélhető cikkeket szoktam firkálni. Most is azt írtam, hogy ez a cikksorozat csak egy szürke beszámoló lesz a kvótaszerzésükről. Naná, hogy optimista vagyok! Persze könnyű nekem az asztaltól nézve nagyokat mondani, de túl azon, hogy a szurkoló így álljon hozzá, még tudom is, hogy mire képesek.

Ma egy élsportolónak elképzelhetetlen mennyiségű munkát kell elvégezni, hogy akár csak a közelébe kerülhessen álmai megvalósításának. Gyapjas Balázs és Zsombor mindezt megtették, pedig a magyar vitorlázók lehetőségei a jó felkészülésre még ma is messze vannak attól, ami a kedvezőbb adottságokkal bíró nemzetek versenyzőinek természetes. Az anyagi és a lelki hátteret tekintve egyaránt. Ráadásul az utóbbi években elképesztően és meglepően sikeres magyar versenyzők közül nekik adatott meg a legrövidebb idő és talán a legkevesebb támogatás a Tokiói Olimpiára való felkészüléshez.  Bármennyire is felkarolta őket a klubjuk, magánszemélyek és végül a Magyar Vitorlás Szövetség is.

Fáj nekem, hogy most nem sikerült. De ez semmi, hogy nekem fáj! Mennyire fájhat most nekik maguknak?

Borzasztó ilyenkor az első néhány nap, hét. Most a gödör aljáról nézik a világot, holott valójában ők ugyanott vannak, ahol a verseny előtt is voltak. Valamiben a világ legjobbjai között vagy legalább is a közvetlen közelükben, ami csak nagyon kevés embernek adatik meg.

Amit elértek, ahová eljutottak, azt nem ajándékba kapták

Kiérdemelték a szó legteljesebb értelmében, amit ma, a reklámszlogenek és felturbózott álhírek révén elvékonyított szavak világában már nehéz őszintén átérezni. Számukra persze mindez most, a következő napokban nem vigasztaló, nem megélhető érték, csak okoskodás. Talán még az is megfordul a fejükben, hogy sok időt és energiát pocsékoltak el, hiába. De amíg eljutottak ide, olyasmit tanultak meg, amit egy átlagos életet élő ember soha nem tapasztalhat meg, csak azok a bátrak, akik hajlandóak kis remény és erős álom által hajtottan is kockáztatni, és éveket áldozni egy nehezen elérhető célért. Akinek nem volt vagy nincs lehetősége ilyesmit megtapasztalni, az valójában már most is irigyelheti őket, akármi történik is jövőre Genovában. Azzal a fájdalommal együtt, ami most éppen mélyen mardoshatja őket.

Megtanultak teljes erőbedobással dolgozni, tanulni és fejlődni, megtanulták ennek a mikéntjét, megélve a buktatóit és a diadalait. Megtanulták, hogy a befektetett meló nem azonnal fizet, hogy a fejlődés, a haladás nem egyenes vonalban emelkedő diadalmenet. A siker, a katarzis sohasem tuti biztos. A hogyant tanulták meg, ami nem csak a vízen, nem csak a 470-esben igaz, de bárhol, bármiben hasznukra lesz egész életükben. Most fáj, de amit elvégeztek és átéltek, az olyan szintre emeli őket, ahová csak nagyon kevesek jutnak el.

Biztos vagyok benne, hogy ők már megtanultak és tudnak talpra állni, újra belevágni, esélyt teremteni maguknak arra, hogy akár az utolsó lehetőséget is elcsípjék majd. Ha pedig nem sikerül az sem, akkor is olyan szemmel láthatják az életüket, úgy tudják megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől, az értékest a talmitól, hogy ezzel a tudással bárminek nyugodtan nekivághatnak, amivel szembe kell nézniük. Ez a hétközapi módon megszerezhetetlen tudás, képesség, tapasztalat talán a leghatékonyabb eszköz a boldogsághoz.

A legfontosabb nekik megvan. Már csak élniük kell vele.

Ráadásul meg 2020-ban olimpiai részvételi jogot szereznek a genovai Világkupán, odazúznak Tokióban, és majd leülhetünk velük a gyönyörű földvári kikötőben a Szpariban egy jó hűvös sörre, erősen kisóhajtott tiszta lélekkel Badacsony felé nézve.

Sose söröztem még velük, de azt a sört behajtom rajtuk. Már nagyon vágyom rá.

Ruji
Fotó: Junichi Hirai