Sir Detre

A Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitűntetés színtisztán elismerés, nem jár vele semmilyen kiváltság vagy támogatás. Detre Szabolcs és Detre Zsolt az elsők, akik a vitorlázásukkal érdemelték ki a Lovagkeresztet. Gondolom egyszer majd lesz Sir Berecz is!  De most ők az első magyar vitorlás lovagok, az elmúlt félévszázad legeredményesebb vitorlázói, tavaly őszig egyetlen olimpiai érmesei. A fő eredményeiket felsoroltuk már a kitüntetést hírül adó és méltató cikkünkben.

Szabolcs, Zsolt és a Lovagkereszt

75 évesek és nemcsak ugyanúgy pörögnek ezerrel a vízen, de ugyanolyan jól is megy nekik a versenyzés, mint bármikor korábban. Nem csak a nagy Tom Brady példája mutatja, hogy milyen sokáig fenntartható az irigylésre méltóan rugalmas fizikai állapot sportolással és megfelelően sok víz fogyasztásával.

Szagyi és Dojó

Bő negyven évet eléldegéltem már velük párhuzamosan. Olykor-olykor még ellenfelek is voltunk, főleg Solingban, illetve nagyhajóban, bár ott ritkán. Régen sokszor edzettünk együtt, ők a válogatott hollandisok, én a magányos marha finnes. Egyik első emlékem velük, hogy valahol, talán Balatonföldváron reggeli torna címszóval felfutottunk a hegyre, dombra. Félúttól mögöttük futottam. Előttem két szakállas atléta, egymás mögött, de tök egy ütemre lépve, majd azt láttam, hogy a karjuk is teljesen egyszerre mozdul. Mint a gőzmozdony kerekeit összekötő rudak. Néztem elképedten és az ütem nem tört meg egyszer sem, amíg visszaértünk a Szpari-telepre.

De, hogy lehet őket megkülönböztetni?

Persze nekem már megy, ha külön találkozom bármelyikükkel, sőt, telefonban is, hang vagy beszédstílus alapján. Elismerésre méltó? Ó, nem kell hozzá csak pár évtized. Együtt voltunk a Tallinni Olimpián is, ahol ők végképp a magyar vitorlás sport csúcsára kerültek az olimpiai bronzérmükkel.

Tojások. Na, ezt speciel utálják!

Amikor már solingoztak, egy alkalommal arról beszélgettek, hogy el kéne nevezniük a hajójukat. Azt hiszem a „Vis maior” nevet választották, de mielőtt felírták volna a tükörre, éjszaka Kovácsi „Yes Sir” Laci odaskribálta filctollal, hogy „Tojástartó”. Iszonyúan pipák lettek, balhéztak, hogy ki volt ez a hajógyalázó, és oldószerrel lemosták a feliratot. Amely aztán napokon át reggelre mindig visszavarázsolódott a hajóra, akkor is, ha rajta tartották a szemüket az elkövetőn. Mármint az első elkövetőn.

De ha olyan vicces volt, ahogy idegesen mérgeskedtek velünk az ügyön!

1980 – Úton az olimpiai bronzéremhez

Most a kitüntetés kapcsán felhívtam valamelyiküket

Szagyit vagy Dojót? Tulajdonképpen mindegy. Egyébként most Zsolttal beszéltem. Szabolcs a kormányos, őt gyárilag talán többen kérdezgették a sikereik után. Pedig ha valahol nincs különbség, kormányos és legénység értékét vagy jelentőségét tekintve, az a Repülő Hollandi. De ha mégis volna érdembeli rangsor egy hajón belül, például ha a párosban van egy domináns szuper kormányos és egy valamilyen mancsaft, hát, azok viszont nem ők.

„Azért voltatok és vagytok ilyen hatákonyak, eredményesek a vízen, mert ikertestvérekként tudjátok, hogy mire gondol a másik?”

„Biztos nem árt, hogy ikrek vagyunk. De még többet számít a versenyek kiértékelése. Mi mindig együtt laktunk. Így sok időnk volt a tapasztalatok megbeszélésére, rögzítésére. Gyakran csináltunk kis rajzokat is, például a bójavételek legkülönfélébb taktikai helyzeteiről, a folyamatot elemezve. Így aztán nem kell folyton rögtönöznünk, hanem kialakult, jól alkalmazható sémáink is vannak. Ugyanez rajtszituációkkal vagy a pálya bármely részéről. Biztos, hogy sokkal többet beszélgettünk a futamokról, mint az ellenfeleink többsége. Mindez, együtt az összeszokottságunkkal, ami a hajóvezetésben, hajókezelésben adhat biztonságot és sebességfölényt, nagyon jól fizet.”

Szabolcs az 1999-es Kékszalaggal, amelyet a Yuppie nevű Assóval nyertek meg

Ha ketten vagyunk

Elgondolkozom olykor: milyen lehet, ha van az embernek egy ikertestvére? Egy tök olyan, mint én!

Példul a legutóbbi Kékszalagon minden jól ment harmincegy órán át. Aztán már visszafelé Fonyód-Badacsony közelében elszúrtam. Talán már jól álltunk, talán elfáradtan, de kihagyott a figyelmem és kedélyes, jó hangulatba kerülve csúnyán elhibáztam a taktikát. Pedig láttam a jó megoldást. Még el is mondtam a többieknek, hogy mi a tervem, de aztán mégsem azt tettem.

Iszonyúan dühös lettem magamra. Az ember a vízen megtanulja gyorsan felismerni a saját hibáját, és nincs kiút, nem kenhetem másra, azt a kudarcot magamnak kell feldolgozni önmagamban.

De mi van, ha nem vagyok egyedül? Úgy értem, ha belőlem van kettő! Nem tudathasadásról beszélek. Hanem, ha ott vagyok ketten. Én és mi ketten ott ülünk együtt a hajóban. Mi történik egy ilyen elhibázott helyzetben? Legszívesebben szétverném a másik saját fejemet, mert vagy ő nem figyelt eléggé, vagy, ami még rosszabb, ő szólt, csak én nem figyeltem.

Üvöltöznék vele, ő meg persze vissza. A süvítve kirobbanó gőzfelhőben talán a világ is eltűnne. Esetleg megütöm. Ő pedig visszaüt. A többiek döbbenten néznek, de mi nem is vesszük észre. Mi a vitánkban vagyunk, ők pedig valahol kívül. Közöttünk forr a víz. Amikor valakiben, átlagos egytestű emberben felmegy a pumpa, az is lehet látványos, de ha ketten ütjük egymást-magunkat szóban és néha a valóságban is, az elég feltűnő.

Na, mit nem szabad ilyenkor csinálni? Beleszólni, állást foglalni!

Bakos Tamás mesélte, hogy milyen volt, amikor solingozott a két Detrével, és kitört a vita. Ő a hajóban középen ült miközben Szagyi és Dojó egymásnak üvöltöztek a feje fölött. Aztán egyszer állást foglalva beleszólt a vitába. Ezt többet nem próbálta meg, mert az egység varázsütésre helyreállt. Az ő ellenében, naná.

„Igen. Hát ilyenkor nem szabad beleszólni, az biztos.”

„Ti, amikor vitatkoztok a hajóban, az elég látványos tüzijáték! Miért van ez így köztetek?”

„Mert utána jobban megy a hajó! Ez tulajdonképpen onnan ered, hogy amikor hatvanas évek vége felé elkezdtük a hollandizást, akkor a Litkey-testvérek, Balázs és Bence voltak a nagy sztárok. Ők voltak a példaképeink. Márpedig bizony néha marhára veszekedtek. Parton is, vízen is. De ismertük őket még a sízésből, és tudtuk, hogy ilyenek. Azt láttuk rajtuk, hogy nem olyan nagy baj, ha az ember veszekszik. Úgy tartották a nagy vitorlázók, hogy ha veszekedés tör ki egy hajóban, az olyan, mintha horgonyt dobtak volna. De láttuk, hogy Litkeyéknek ez megy! Veszekedtek egymással és utána elvertek mindenkit. Így hát mi is szabadjára engedtük. De, tudod, azért egy ikerpárnál nem komoly egy ilyen veszekedés. Olyan, mint egy villám, egy elektromos kisülés.”

„Szóval az igazi az, amit nekem kiabáltatok át, a másik hajóba?”

„Hát igen, az egészen más. Testvérek között ez nem egy örök harag, és nem tart szinte semeddig. Te finnes voltál. Egyedül a hajóban van, hogy saját magadat szidod, nem? Hogy lehettem ilyen marha? Hát ez hasonló. Mi viszont ettől felpaprikázódunk, felpörgünk és akkor jobban élnek a reflexek, jönnek a gondolatok. Ezután biztos, hogy nem mélázik az ember, hanem gyerünk, csapjunk oda hangulatban sokkal jobban meg.”

Hozzáteszem, amikor lehiggadva mesélik az ilyen esetet, a mondat végén mindig ott van a mosoly, a kuncogás, olykor a röhögés. Az önirónia is. Ebből a mondatvégi nevetésből van egy tipikusan Detrés verzió. Bár az kicsit inkább Dojóra jellemző.

Itt éppen 8M OD hajóban. Ebben az osztályban is szereztek magyar bajnoki címet

Beteg az a világ, amelyikben az emberek nem értik a szavak értelmét és súlyát, tiltják és fékezik a határozott, tömör megfogalmazást. Persze a szövegkörnyezetből, a helyzetből kiszakítva és minden erősítő vagy gyengítő kis jeltől, testbeszédtől megfosztva, ráadásul olyanok által és olyanoknak tovább harsogva, akiknek valójában az égvilágon semmi közük a dologhoz. A polkorrekt mismásolás állítólag az emberi méltóságot védi, ám olyannyira humortalan, hogy megöli az önirónia lehetőségét és a vita utáni elsimító összekacsintást is.

Detréék verseny közben néha túlzásba viszik. Kifelé is, és mi tagadás, ezt sok vitorlázó konkrét esetekkel is alátámaszthatja. De baj csak akkor van, amikor a két fél nem jut el arra a pontra, ahol kicsit már lehiggadva megérti a másikat is, belép némi humor, vigyorgás és belátjuk, hogy amin összekaptunk, végül is mennyire jelentéktelen dolog, még ha vérbehittyent aggyal nem is úgy láttuk.

Minap történt (értsd tíz éven belül), hogy az Adrián versenyeztek és én voltam az egyforma charterhajókkal vitorlázott futamok rendezője. Egy alkalommal friss szélben tisztán hátszeles befutónk volt a Vodice előtti vízterületen és az első három hajó egymással fedésben, egy-két méter különbséggel spinnakerezett be a célba.

Vacsoránál sorban állva az önkiszolgáló edényhez Dojó azt mondja: „Ruji, jól elszúrtad a célvonalat, miattad nem nyertük meg a futamot.”

Ha nem ismerem őt, talán felfortyanok, hiszen dicsekvés nélkül, a célvonal szinte tökéletes volt, merőleges a széltengelyre. Jól sikerült, még büszke is voltam rá, ere a lelkembe gázol?

A célba elsőként Pallay Tibiék értek közvetlenül a bója mellett. A másik oldalról érkezett be másodikként, egészen a célhajó mellett Czap Zoli csapata, és a célvonal közepén harmadikként a Detre-hajó.

Dojó halál komolyan, morcosan nézett rám, de ismerve őt, szerencsére beugrott a helyes válasz: „Nézd, én legközelebb szívesen tűzök ki nektek kedvező célvonalat, csak azt mondd meg, hogy homorút vagy domborút szeretnél.” Ezen, vagyis önmagán azonnal elröhögte magát és nem maradt bennünk feszültség.

Sok ilyen és hasonló történt velük, velünk az évek folyamán

Nyilván akadt ennél sokkal komolyabb vita is. De, hát így színes az élet! Mi a fenére emlékeznénk, ha mindig, minden elsőre teljes egyetértésben zajlana?

Egy vitából akkor lesz baj, ha nem vagyunk képesek kicsit beleérezni a másik helyzetébe, megérteni, hogy ő miként látja ugyanazt a szituációt és mitől látja másképp. Enélkül a harag következik, az elborult agy és a háború. Nem a kiabálás a baj, hanem a gondolkodásmentesség, nem a feszültség kieresztése, hanem annak teljes visszafojtása és valódi dühvé érlelése. Majd mindezek kihasználása és hergelése külső, számító erők által.

Minden egyes embernek más látszik abból, amit éppen megél, és az emlékek még eltérőbbek. Detre Szabolcs és Zsolt, ha vízre szállnak, talán mindenkitől eltérően látják a világot és a közös képüket ketten egyként fel is erősítik. Ettől néha harsogva kavarjuk a levegőt, majd jól kiröhögjük egymást, őket, önmagunkat és színesen lüktet a világ.

Imádom.

Ruji

Kapcsolódó

Detre Szabolcs és testvére Zsolt a Magyar Érdemrend Lovagkereszt kitüntetésben részesült

Repülő hollandiban az 1980-as moszkvai olimpián (Tallinnban) bronzérmet nyernek.