Ki volt ő? Miért fontos ember? Elmondom.

Ma búcsúzunk tőle 11-kor Budapesten a Magyar Szentek Plébánia Templomban.

Nem volt közismert ember, nem ezért írok róla. Nem is azért, mert a barátomnak mondhatom, még akkor is, ha az elmúlt huszonöt évben csak egyszer találkoztam vele. Egyetlen emlék miatt írok róla.

Sok kiváló ember és remek vitorlázó él körülöttünk, akik esetleg egyiknek sem tartják önmagukat. Mások profi tudásúnak hiszik magukat, miközben távolról sem azok. De ha valaki azt mondja nekem, hogy vitorlás érzék vagy szakértelem, akkor mindig ő jut az eszembe.

Emlékezhetek rá azért is, mert jó ember, segítőkész, vidám haver, mindig kellemes társaság. De akkor miért nem tartottam vele a kapcsolatot?

Csak mert így alakult. Ilyen szétszakadós a világunk. Pedig amíg hajtottam, jártam külföldre versenyezni, amíg az volt a legfontosabb dolgom, addig találkoztunk sokszor. Aztán más korszak jött az életemben.

Ő még akkor költözött Münchenbe, amikor ezt disszidálásnak hívták. Ehhez tökösnek kellett lenni, erős akaratúnak és kitartónak. De amint tudott venni egy háromszáz márkás kocsit, és már nem csak olcsó kagylókonzerveket evett minden nap, már jött, ahová éppen versenyezni mentünk. Ha pedig Münchenen át mentünk, ott aludtunk, de legalább megálltunk nála. Nem az ingyen alvásért, hanem a felüdülésért, amit a vele töltött idő adott.

Együtt kezdtünk a Velencei-tavi Vízi Sportiskolában Agárdon a jó öreg – és akkoriban a keménysége miatt persze nem kedvelt – Gyumadárnál, Reinhardt Györgynél. Ernő világéletében mancsaftolt. Mire 420-asba, 470-esbe nőtt bele, ő lett a jolly joker. Bárkihez beülhetett, akár egyetlen futamra is, az aktuális kormányosa úgy érezhette, ezer éve mennek együtt, olyan flottul megy minden.

És ide passzol az emlék, amitől ő nekem a nagybetűs PROFI

A Garda-tavon versenyeztem Solinggal. Ott volt a hajóban Lujó, vagyis Vajtai Lajos, aki mindent tudott, amit egy jó spinnakeresnek tudni kell. De akkoriban az istennek sem találtunk megfelelő harmadik embert, aki a fokkot kezeli és az orrdecken dolgozik a spinnaker bummal. Jó barátok ültek be mellénk, de nem voltak jó vitorlázók. Rengeteg energiát emésztett fel, hogy minden mozdulatukat figyelni kellett, magyarázni folyamatosan minden apróságot. Önállóan nem tudták beállítani az orrvitorlát sem.

Aztán lesérült az emberünk, és nagy szerencsénkre ott téblábolt körülöttünk a rivai kikötőben Ernő. Hívásunkra azonnal beszállt hozzánk az utolsó futamra.

Cirkáltunk kifelé a kikötőből. A Solingon sínen futó, önváltó fokk van, vagyis nem kell semmit csinálni vele, se ráengedni, se behúzni, fordulókor egyszerűen átsiklik a túloldalra. De megesik, hogy a vitorla hátsó-alsó sarkán, a behúzási pontnál lévő alu veret, egy picit megakad és egy kis, amúgy nem sokat számító ráncot, horpadást visz a vitorla aljába. Inkább csak a szemet bántja, nem fékez.

Ez eltüntethető a sott kis lazításával és visszahúzásával, vagy a tapasztalt solingosok tudják, hogy hol kell egy picit kézzel megütni a vitorlát. Ez a leggyorsabb korrekció. Tapasztalat kérdése.

Ernő életében először ült Solingban. A forduló után megjelent a ránc. Én éppen vettem egy nagy levegőt, hogy elmondjam, ahogy megszoktam már a gyengus mancsaftokkal, hogy mit kell csinálni, mennyit engedjen rá, satöbbi.

De mielőtt egy hangot szólhattam volna Ernő szinte oda sem nézve előrehajolt és finoman odaütött, ahová kell…

Máig emlékszem arra az elégedett, megkönnyebbült érzésre, végtelen megnyugvásra, amely a levegő kifújásával együtt végigömlött minden porcikámon. Ember van a hajóban! Nem kell majd lesnem, hogy áll a vitorla, nem kell néznem, hogy ő mit tesz, mozdul-e és azt teszi-e, amit kell.

A tökéletesség az Istennek még unalmas is lehet, de nekünk csak ilyen apró cseppekben jut, egy-egy pillanatra.

Ha netán felejteném valaha a rég nem látott barátot, akkor is mindig itt lesz velem, bennem, és biztosan eszembe jut, amikor bármiben egy hozzáértőre, egy igazi szakemberre, egy zsigeri tehetségre volna szükségem.

Vagy persze, ha csak röhögnék egy jót, vagy jazzt hallgatnék jó társaságban korsó sörökkel, vagy emlékeznék a sportiskolai marhaságainkra, vagy csak látnék egy sajátosan egyedi nevetésre berendezett arcot, egy olyan embert, akiben bármikor, bármiben minden kételkedés nélkül megbízhatok…

Ahogy a tudásában, az érzékeiben megbízhattam…

Ki a jó ember? Talán az, akire rámutatva azt mondhatjuk bárkinek: legyél például ilyen!

Ruji