Hajózástörténet
Ezeket a monstrumokat arra építették, hogy hatalmas mennyiségű fát szállítsanak a Volga és a Káma mentén. A hagyományosan folyókon úsztatott fatörzsek helyett, hatalmas hajókat formáztak a törzsekből és ezeket vontatva és a tutajoknál jóval könnyebben navigálva mozgatták a folyókon. A célbaérkezés után a hajókat szétszedték, a fát, az óriás hajó minden darabját eladták az utolsó darabig. A 16. és 19. század között évente több száz belyanát építettek, amikkel a folyókon ereszkedtek le.

A világ erdőinek és fakitermelésének, több mint egyötödével az oroszok rendelkeznek, ez az egyik legrégebbi gazdasági ágazata az országnak. A legtöbb fát télen termelték ki a favágók, az egész telet az erdőben töltötték a kivágott fák előkészítésével a szállításra, illetve az óriás hajók testéhez szükséges deszkák megmunkálásával. A tavaszi árvíz után, amikor a folyók visszatértek normál medrükbe, megkezdődött a belyanák építése. Az építkezés egész nyáron tartott és általában őszre készültek el a mai tanker méretű fa monstrumok. Egy közepes méretű, lapos fenekű hajótest megépítéséhez körülbelül 440 fenyőrönk kellett. A hajókat eredetileg egyetlen szög nélkül építették, és csak később, a 19. században kezdték el használni a vascsapokat. Kátrány nem volt tömítésnek és szigetelésnek, a rönkök csak szorosan össze voltak kötözve. A kátrány nélkül fehéres színe lett a belyánoknak, innen származik a nevük is. A belyana egyik jelentése nehézkes fordításban “fa-asszony” vagy „fehérnép”.

Egy kisebb belyanának 2,5-2,8 méteres merülése volt és akár 1600 tonnányi fát is szállíthattak vele. A közepes méretű belyanák körülbelül 3,5 métert merültek és 3200 tonnát tudtak szállítani. A magasak, 120 méter hosszúak és 25 méter szélesek voltak, a víz alá pedig 5 métert is lemerült a testük. 12 800 tonna fát tudtak elszállítani. Ez a kapacitás egy modern konténerszállítóhoz is hasonlítható, elképesztő méretek.
Az átlagos belyanákat 15-35 matróz kezelte, míg a legnagyobbak mozgatásán, irányításán akár százan is dolgoztak egyszerre. A legtöbben közülük a szivattyúkat működtették, amikkel kiszívták a vizet a hajótestből, hisz a szigetelés nélküli illesztéseknél rendre beszivárgott a folyó víze az út során.
A belyanáknak nem volt hajócsavarja, vagy meghajtása, a folyóban sodródtak, a hajó hátulján elhelyezett hatalmas kormánylapáttal tudták a kormányosok irányítani a monstrumot. A két-háromezer kilométeres Volga-menti utazás után a belyana elérte célját, amely általában Szaratov, vagy a mai Volgográd volt, ahol a szállítményt lepakolták és a hajótestet is szétszedték a további hasznosításhoz. Sokszor volt hogy a nagy utat megélt testet tüzelőnek aprították fel. A hajókabinokat például egyben, használatra kész, berendezett lakásként adták el.

A belyanas a tizenkilencedik század közepén virágzott, amikor a gőzhajókat még fával fűtötték és a Volga városaiba szállítottak tüzelőanyagot. A Volgán ilyenkor akár 500 gőzhajónak is nagy mennyiségű tűzifára volt szüksége a meghajtáshoz. Amikor a hajók olajjal kezdtek üzemelni, csökkent a fa iránti kereslet. Ráadásul a vasúti rendszer fejlődésével a vasúti szállítás költségei olcsóbbak lettek, mint a vízi, a Belyanák pedig elavulttá váltak és nem építettek belőlük többet. Valószínűleg az utolsó Belyanák 1930-ban épültek, és 1931-ben hajóztak le utoljára a Volgán… A fa szállításának vízi hagyománya megmaradt, még ma is előfordul, hogy a folyókon érkező rönkökkel együtt az uszályt is a szállítmány részeként kezelik, mert annak visszavontatása költségesebb lenne, mint a helyi hasznosítása.
Kövesd Instagram oldalunk a legfrissebb fotós tartalmakért!
Error: No feed found.
Please go to the Instagram Feed settings page to create a feed.