56. Kékszalag 2024 – Óvni, vagy veszteni?

Vitorlázás

2024. július 28. Ruják István hajozas.hu

Megosztás:

Egy ügy, amin ősi magyar szokás szerint egymásnak eshetünk. Vagy inkább, aminek kapcsán bűnbakot kereshetünk

Egy még ősibb kínai mondás szerint: „Az, aki mást hibáztat, még hosszú utat kell megtegyen. Aki önmagát hibáztatja, már félúton jár, és ha senkit sem hibáztat, akkor megérkezett.”

Rossz ezt hallanom, mert eszerint éppen távolodom a bölcsességtől… Hiszen a mindenki az ellenkező végen van, mint a senki. Hát, akkor legalább muszáj megmagyaráznom, hogy jutottam erre. Vagy én vagyok oktalan, vagy a kínai bölcsek csóválhatják majd elgondolkozva a fejüket. Ők biztos képesek rá, hiszen bölcsek! Tehát nekem nem kell erőlködnöm, hogy okosnak tűnjek….

Csodálatos győzelem, és primitív hiba

Az 56. Kékszalagon, az elmúlt tíz év negyedik leglassabb tókerülőjén az addig négyszeres győztes (2012, 2014, 2022, 2023) MLS Raiffeisen Fifty Fifty, a teljesen magyar építésű különleges Pauger Carbon katamarán nagyon izgalmas befutóban, óriási hátrányt ledolgozva, az utolsó kilométeren előzve a Prospex-Deltát ötven másodperces előnnyel célba érve megszerezte az ötödik Kékszalag abszolút elsőségét. Rossz kezdés és gyenge folytatás után lenyűgöző menetet produkáltak a verseny harmadik harmadában.

Az MLS Raiffeisen Fifty Fifty a Tihanyi-csőben, még a negyedik helyen vitorlázva – Fotó: Hajozas.hu

Igen ám, de Józsa Márton csapatában legalább ketten – ő maga és Goszleth Marcell a taktikus – nem viseltek mentőmellényt, holott azt a versenyutasítás 16.2-es pontja a piros zónából, a rajtvonal Balatonfüred felőli oldaláról rajtoltatott gyors hajók esetében a kikötőből való kihajózás (!) pillanatától a célbafutásig kötelezően előírja. Ez azon pontok közé tartozik, amelyek megsértése esetén csakis a versenyből való kizárás jöhet szóba. Vannak a versenyutasításban „DP” jelzéssel ellátott pontok, amelyek megsértésére például időbüntetés adható, de a 16.2-es, az nem ilyen.

Az MLS Raiffeisen Fifty Fity ellen a megszabott határidőn belül nem nyújtottak be óvást a versenybírósághoz, így Józsa Márton és csapata hivatalosan is az 56. Kékszalag Nagydíj abszolút győztese.

Az eset vihart kavart a vitorlázók között – különösen a közösségi médiában, de azt pontosan nem tudom, ott én nem járok –, és persze mindenkinek van véleménye. Legyen is! Csak sajnos sokak kapnak bele egyetlen érvbe, és érzelmileg túlfűtötten harsognak egymondatos ítéletet, amihez aztán körömszakadtáig ragaszkodnak is. Most nem az országos vagy nemzetközi politikáról beszélek, az gyógyíthatatlan világ, hanem a vitorlás világunkról, a szívünk csücskéről.

Vegyük hát sorra, ki hibáztatható!

Természetesen Józsa Marciék, hiszen ők sértették meg a szabályt. A mentőmellény elhagyása akár jelenthet egy ilyen forró versenyen annyi könnyebbséget, amely végül lehetővé teszi azt az ötven másodperces, tehát minimális előnyt a célban. Igen ám, de ez nem érdekes, hogy így van-e, vagy sem!

A versenybe való benevezéskor minden résztvevő aláírja, kinyilatkoztatja, hogy a versenyutasításban lefektetett szabályok szerint vesz részt a közös játékban. Lényegtelen, hogy mennyire jogosak, mennyire igazak, mennyire jók azok a szabálypontok. Azokat minden résztvevő, az esetleges hibáival együtt önként elfogadta, és pont. Érvényes.

Leegyszerűsítve, ha ez például ötlapos póker, akkor senkinek sem oszthatnak hatot, de tilos valahogy meglesni az ellenfél lapjait is, avagy a kézelőből előhúzni egy hamisat. Különben renonc! (Tudom ám, hogy helyesen renonsz, de kiskorunkban kártyázáskor c-vel üvöltöttük…)

Mire gondolhattak a Fifty Fifty-n, amikor kiderült, hogy óvhatják őket? Nyilván egy nagy hajtás, egy katartikus siker pillanatában senki nem adná oda szívesen a győzelmét egy amúgy kis jelentőségűnek is tekinthető hiba miatt. Mert amit tettek, azért messze van a szándékos csalástól. Nagyon messze. Így, arra gondolhattak, megvárják, hogy lesz-e óvás ellenük, legfeljebb ott, a tárgyaláson elismerik a hibájukat. Ez érthető álláspont, különösen annak fényében, hogy rajtuk kívül még jónéhány hajó legénysége megsértette ugyanezt a szabályt.

Az eset elegáns megoldása lett volna, ha ők visszalépnek, de ma már ilyen csak a mesében és teljesen agyhalott hollywoodi filmekben történik így, és ott is inkább valamiféle ferdére ideoloigizált más okból.

Akkor hát Kaiser Kristóféknak, az utolsó métereken megelőzött Prospex-Delta csapatnak kellett volna óvást beadnia?

Kaiser Kristófék Tihany alatt a cél felé tartva még biztos győztesnek tűntek – Fotó: Hajozas.hu

Igen, kétségtelenül, hiszen így működik a mindannyiunk által elfogadott szabályzat. Nagy léptékben ezt hívják jogállamiságnak.

Várjunk csak! De, akkor hol a rendőrség, és a bíróság, mint az életben?

Hát ugyanott. Hiszen a civil életben is a rendőrség bejelentésre mozdul, a bíróság pedig feljelentés után kezd dolgozni, és védeni a becsületes állampolgárok érdekeit.

Tehát felelős-e az MVSZ, a verseny rendezősége és versenybírósága?

Az MVSZ mint ez ügyben felelős kizárható. Ők megteremtették a verseny feltételeit, ezen belül kijelölték a versenyrendezőket, és a versenybíróságot. Sőt! A Szövetség elkészítette a versenykiírást, majd a versenyutasítást, vagyis a szabályzatot, az 56. tókerülő törvényeit és rendeleteit. Mindegy, hogy ez mennyire pontos, helyes, vagy igazságos. Nevezés előtt mindenki elolvashatta, időben nyilván felhívhatta volna a Szövetség figyelmét mondjuk bármilyen ellentmondásra, vagy pontatlanságra. De, attól fogva, hogy ezt nem tette, hanem a nevezést aláírta, azzal elfogadta a szabályzatot. Ha abban az szerepel, hogy az ő drága jó nénikéje amúgy tömeggyilkos, és ezt aláírta, ez esetben bizony a nénike mehet a bitóra!

Akkor a rendezők! Miért nem óvtak? Ők a hibásak, hiszen biztos látták! Vagy láthatták, ha méltóztattak volna figyelni!!!

Elsősorban itthon folyton elfeledkezünk arról, vagy nem is tudjuk, hogy a verseny rendezősége és a bírósága két egymástól független testület. Ez nem is lehet másként, hiszen a zsűri egy a rendezőség által elkövetett jelentős hiba miatt, akár törölheti a teljes versenyt, vagy futamot is. Persze, ha van óvás az ügyben.

Könnyen keverjük a két testületet, mert például a magyar vitorlás köznyelv „zsűrihajónak” nevezi a rajthajót, amelynek semmi köze a versenybírósághoz!

Ez utóbbi kétféle lehet. Az egyik esetben egy parton ülő testület, amely megtárgyalja a „feljelentéseket”, az óvásokat, majd ítélkezik. De, lehet olyan is, hogy a tagjai közül néhányan a vízen járőröznek a szabálytalanságokat figyelve, esetleg ott helyben büntetéseket kiszabva. Például, ahogy kishajós versenyeken a pumpálókat figyelik és büntetik. Ám az 56. Kékszalagon Beliczay Márton vezetésével kifejezetten „Óvási Bizottság” dolgozott, akik nem jártak a vízen, nem keresték a szabálytalanokat. Amennyiben hallomásból a tudomásukra jut valamilyen szabálytalanság, annak alapján nem kezdeményezhetnek óvást, nem kereshetnek bizonyítékot. Az Virág elvtárs asztala…

A versenyrendezőség tagjainak, például a bójáknál a sorrendet feljegyzőknek, vagy a mentőmotorosokon szolgálóknak pedig nem dolguk, hogy ha észlelnek is valamilyen szabálytalanságot, akkor óvjanak. Nekik nem is kell okvetlenül teljes mélységében ismerniük a vitorlás versenyzés szabályait. Óvástárgyaláson persze tanúskodhatnak arról, amit látnak.

Kivételt képez, például a navigációs fények helytelen használata (jónéhány tucatnyi hajó topfénnyel és motorosfénnyel…), vagy éppen teljes hiánya (az is akadt bőséggel) esetén. Ez ügyben eljárhatnak, kizárást kezdeményezhetnek. (DP jelű szabályok.) De ugyanez nem igaz a mentőmellény viselésére, ahogy például a bójaérintés észlelésére sem. Abban nem illetékesek óvásra.

Ha valami a fentiek – MVSz és a rendezőség – szemére hányható, akkor az az, hogy puhák az efféle szabálysértésekkel szemben. Ám ezekből olyan sok van – hirtelenjében a „hosszú évek alatt mi versenyzők ezekben elkurvultunk” csúf kifejezés jut eszembe – hogy ha egy adott Kékszalagon hirtelen elkezdenének keménykedni, akkor az jelentős negatív nyomot hagyhatna a következő évi indulószámon. Márpedig ez nagyon fontos tétel az MVSz számára, hiszen a kevesebb induló nem csak kisebb nevezési bevételt jelent – lényegében azonos rendezési költségekkel –, de visszavetheti a szponzorok, támogatók kedvét és elérhetőségét. Márpedig, ha egy ilyen rendezvény elindul a durva létszámlejtőn, azt nehéz megállítani a zuhanásban. Lásd a Garda-tavi Centomiglia tókerülőt, ahol a mezőny már száz hajó körülire zsugorodott. Nyilván sok más oknak is köszönhetően, de az biztos, hogy nehéz innen új életre kelteni, és újra fejlődési pályára állítani.

Tehát az MVSz, a rendezőség és a versenybíróság nem okolható.

Akkor marad a Prospex-Delta csapata vagy a többi versenyző

A Prospex-Delta végig az élmezőnyben vitorlázott, és elsőként ért vissza a keleti medencébe, hogy a cél felé vegye az irányt

Kaiser Kristófék miért nem adtak be óvást? Ha már egyszer csak ez segít!

Mert realisták

Őket mi, vitorlázók, úgy „am block”, mint közösség akadályoztuk meg ebben. Összességében mi, mindannyian. A magyar vitorlás közvélemény várható reagálása.

Ők a csapatukban szavazást is tartottak a kérdésről, és a többiekkel szemben csak ketten, Kristóf (aki mellesleg ügyvéd) és a csapat vezetője Lichtenberger Attila döntöttek úgy, hogy nem nyújtanak be óvást a Fifty Fifty ellen. Higgadt fejjel jól látták, hogy a vitorlás közösség ez esetben a Fifty csapata mellé áll, és őket jó eséllyel füttyszó várja a díjkiosztón, amikor a dobogóra lépnek az aranyérmeikért.

Mert ilyenkor a legtöbb emberben előjön az álszent „nem így kell megnyerni egy versenyt, hanem a vízen”, a „nem illik óvni” hülyesége. A Prospex-Delta Team ezzel a győzelemmel erkölcsi halottá tette volna magát, ami, az egyébként a szabálytalanságot elkövetők automatikus felmagasztalását eredményezi. Nyilván néhányan csak csóválták volna a fejüket, kevesen egyetértően, de nagyon sokan rájuk nézve negatívan.

Évek óta küzdenek a Kékszalag elsőségért, miközben megéltek már mindenféle helyezést az élmezőnyben. Rengeteget áldoztak erre, anyagilag is, és nagyon sokat edzenek a vízen. Aminek az eredménye most meglátszott, és csaknem teljes diadalt ért.

Ám az óvás utáni győzelmük igazán pirroszi lett volna, komoly kárral a vitorlás közösség megítélésében.

A kívülállókéban pedig – Kékszalag esetén ők is sokan, de milyen sokan jönnek hozzászólni -, akiknek fogalmuk sincs a vitorlás sportról, a tókerülő versenyzésről, véleményük annál inkább, akár még határozottabb is a hozzáértőknél („kéttestű hajó hogyan versenyezhet egytestű ellen? Két árbóccal pláne könnyű!” és hasonló flaszteren kiművelt elméncségek…) mindez feltehetően még fokozottabban jelent volna meg. Részükről még egyértelműbb lett volna a rossz megítélésük. Hiszen az ügy az indexen megjelent cikkel a nagy, országos nyilvánosság elé került.

Tehát összességében, a fentieket mind figyelembe véve – szerintem – jól döntöttek, hogy nem óvtak.

Ami pedig a többi, szintén érintett versenyzőt illeti, a fentiek miatt nincs mit csodálkozni azon, hogy ők nem szálltak bele ebbe az áldatlan helyzetbe. Győztessé tehették volna a Prospex-Deltát, de az beláthatatlan, hogy ezzel mit vonnak a fejükre.

De, akkor hol a hibás kérem?!

Mert annak lenni kell! Mindenképp! Különösen a mai világukban, amely velem együtt rohamléptekben távolodik a kínai és mindenféle bölcsességtől…

Tessék kérem megnevezni a felelőst! Demokráciában élünk, kérem, és nekem jár az, hogy legyen felelős! (Ha van megnevezett felelős, attól én jobbnak érzem magam…)

Hát, kedves jóbarátom, te is, akinek akár az ég világon semmi köze a vitorlázáshoz, a felelős alapjában véve, az te vagy! Na, meg a szüleink, nagyszüleink és elődeink is persze. A magyar történelem és annak nem a dicsőséges, hanem a beteges mellékhatásai.

Ki tudja, hol kezdődött? Tán a török időkben, amikor a baksis szó értelmezhetővé és fontossá vált a magyar nyelvben, miközben a hódítók hozták a törvényeket? Amelyeket így vagy úgy, ki kell játszani! De, bizonyosan sokat romlott a helyzet a gulyáskommunizmusban. Ahol megszoktuk a hétköznapi kis becstelenségeket, ahol az természetessé vált, hogy például: „Van egy tollad? Köszönöm, visszaadom.” „Nem kell, tartsd meg, bentről van, az irodából, a gyárból, a…” És azóta nem ítéljük el a kis disznóságokat, hiszen rákényszerültünk így vagy úgy. Éppen csak azok a fül mögötti apró vajfoltok beszívódnak mélyre….

Ugyanakkor nem szeretjük és nem hiszünk a szabályokban, még ha éppen valóban minket szolgálnak, a mi kis közös játékunkat, kikapcsolódásunkat, szórakozásunkat, akkor se. Inkább a bizalmatlanságban, az előírások kijátszásában vagyunk zsigerileg kódoltak és gyakorlottak. De, ez nem csoda, hiszen erőszakos szabályokkal évtizedeken keresztül igazságtalanul nyomorították az életünket a rajtunk élősködők, és teszik ezt finomabban és durvábban olykor most is.

Persze, hogy nincs tisztelete a szabályoknak, és a betartásuknak! Még csak nem is vagyunk ezért igazán hibáztathatók.

Aztán, hogy ezt felismerjük-e (tán nem is igaz, amit leírtam, csak szerintem, és tévedek), és főleg, teszünk-e ellene, az más kérdés. A lelki lerongyosodásunk kis tételekben, apró dolgokon ment végbe. Egy csapásra nem gyógyítható tünet.

Talán kis lépésekben

Talán a szűk környezetünkben, ilyen országosan látványos, de amúgy jelentéktelen esetekben, mint a tókerülő versengésünk, megpróbálhatnánk átgondoltan, és főleg tisztuló morális alapokon cselekedni, és ítélkezni is. Mindkettő nehéz, mert a világ rohanásra késztet, azonnali véleményt vár az egyéntől, lehetőleg egymondatos határozottat, nem egyszer elkötelezettet, még ha az éppen teljesen értelmetlen is, és főleg oldalhoz, csoporthoz tartozást, ami jórészt érzelmi töltet, tehát gyakran torzító hatású lehet.

Esetenként – most épp ilyenben vagyunk – nem jó sietni. Jobb időt hagyni arra, hogy mindent átgondolva felismerjük a valódi felelősséget. Nem bűnbakot. Okokat és felelősséget. Nyilván elsősorban a sajátunkat, legyen az bármilyen halvány is az ügyben. Aztán már innen nézve mindenkiét, a közösségünkét, amin talán lehetne egy kicsit alakítani.

Mit mondana minderre az a régi, öreg kínai bölcs? Hogy messze járunk még a senkit hibáztatástól? Vagy esetleg a magunk és mindenki hibáztatása jelenti a senkit, csak pontosítva? Akárhol is tartunk, még messze nem értünk oda, ahol ő olyan idegesítő békésen ülve somolyog, a bölcs kis genyó. Ezt pedig még sokszor bánjuk majd, Kékszalagon, és bárhol az életünkben.

Ruji

Kapcsolódó