Ki a nagy író?

Vannak az irodalom elismert nagyjai, az ítészek és az olvasók által is a legértékesebbnek, legnagyobbaknak tartott írók. Aztán minden olvasó ember felsorolhatja a kedvenceit, akiknek a műveit bármikor szívesen kézbe veszi. Én is mondhatnék neveket. De vajon ki hatott rám a leginkább? Ki az, aki az én életemet, az én világomat döntő mértékben formálta, befolyásolta?

Hemingway? Shakespeare? Hrabal? Lehetnék a tőlük tanultakkal kemény és kitartó, igaz barát, macsó, szenvedélyes szerelmes, vigyorgó-hablatyoló vagány, az élet nagy igazságait kajtató vagy az apró szépségekkel elégedett teljes ember. Biztosan befolyásoltak, alakítottak, ám sem ők, sem hasonló kaliberű írótársaik nem adtak egy teljes világot, komplett életszemléletet nekem. És itt a nekem persze nagyon hangsúlyos szó.

De akkor ki az, akitől egy egész világot kaptam, aki benne van mélyen a napjaimban, még ha ezt talán észre sem vettem?

A szellemi csúcsomat én sajnos ötévesen futottam, azóta csak stagnálok vagy hanyatlok. Akkor Laci bátyámtól önállóan megtanultam olvasni. Nehezen mehetett, mert ő szemben ült az asztalnál, és olykor csak morogva válaszolt a faggatásomra, hogy milyen betű az ott, meg az a másik. A lényeg persze az, hogy már kissrác koromban sokat olvastam.

Kezdetben May Károly és Winnetou kellett minden mennyiségben és szigorúan semmi más. Aztán egyszer szerencsére megbetegedtem. A gyerekkori betegségek nem csak az immunrendszer erősítésével tesznek jót…

Unatkoztam az ágyban. Winnetou és Old Shatterhand elfogyott a polcról, tudtam már kívülről mindet, így hát édesanyámat nyaggattam, hogy adjon valamit olvasni. Akkor, nyolc-tízévesen került a kezembe a KÖNYV. A Jadran-sorozatból nem az első kötet, hanem a második, a „Kalózok, bálnák , tengerek”. És belecsöppentem egy viharba. Mit viharba, orkánba! Egy holland tengeri vonató a Jilland fedélzetére, amely nagy bajban volt egy romos és a viharban egyre inkább süllyedőfélben lévő tengeri uszályt vonszolva. Ki kellett menteni az uszály legénységét, mielőtt a szörnyeteg a vontatóját is a mélybe rántva elsüllyed.

Mire a bátor önfeláldozó hajósok végrehajtották a mentést, addigra alaposan megismerhettem a kapitány, az első tiszt, a kormányosok, a rádiótávirász munkáját, bejártam a gépházat és csak úgy ömlöttek rám az élvezetesen megírt mondatok a tengerészmesterségről. Észrevétlenül folyt belém a hajós világnézet, gondolkodásmód.

Attól az egyetlen könyvtől örökre kitört a hajós énem. Vízi ember lettem, és persze vitorlázó. Szép egy hegyes-erdős táj, szép a végtelen mező, de nekem csak akkor az igazi, ha valahol a képben ott csillog egy vízfelület. Tó vagy tenger, lehetőleg hajóval. A szép hegy, erdő, mező emellett már csak mellékes háttér. Felőlem akár olykor teljesen el is tűnhet messzire, a vízen túlra.

Gyerekként elolvastam Dékány András összes hajós kalandregényét. Aki mellesleg a velencei-tavi vitorlázás egyik alapítója volt. Ott kezdtem vitorlázni én is, ott lettem versenyző és igazán hajós. Féltem erős szélben, mint a fene, de muszáj volt menni, csinálni és megszokni, ahogy ő is túljutott a Jadran sóner fedélzetén az első tengeri betegségen, az első ijedtségeken, az elbátortalanító, önbizalmat romboló fáradtságon. Ugyanúgy éreztem magam kicsinek, de mégis fontosnak, ahogy ő leírta, belém csöpögtette. Ugyanúgy kellett döntenem és ha úgy alakult, tennem magamért, ahogy az ő kamasz szereplői viselkedtek. Amikor pedig először jutottam el az Adriára, mintha hazamentem volna.

Dékány András a könyveivel folyamatosan tanított

A félelmetes helyzetek az ő leírásában nem riasztóak, nem akarja a frászt hozni az olvasóra. Nem ijesztget, ahogy a mai stílusú kalandregényekben és filmekben szokás. Főhősei is hétköznapiak, nincsenek szuperképességeik. „Csak” jó emberek, megbízható, szavahihető, tettre kész barátok.

„Hű és jó barátom szemében a tiszta ember boldogsága csillogott. Így csak azok tudnak nézni, akiket az erdő, a puszta vagy a tenger nevel.” (Matrózok, hajók, kapitányok)

Nála más a „happy end”, sokkal igazibb a katarzis, a végkifejlet, mint ahogy azt ma, a világra telepedett amerikai stílus diktálja

A jó többnyire nála is legyőzi a rosszat, de eközben egyik-másik főhőse elbukik, meghal, elvész. Nem kerüli el a végzetét az utolsó pillanatban. A szereplői nem Bruce Willisek, James Bondok és főleg nem szuperhősök. Nem azért harcolnak, mert bosszút állnak vagy valamiféle hatalmat akarnának megragadni. Nem gyűlölnek, nem hajtja őket semmilyen érdek, indulat, csak a saját becsületük, a cselekvés vágya és szükségessége. A szeretet és a tisztelet ember, hajó és a végtelen vizek iránt. Frázispuffogtatás, áhítatos mellveregetés nélkül, csak úgy, tisztán, kerekre nyílt szemmel.

És nem csak a gonoszt éri utol a végzete. De éppen ettől a halált, az elválást is olyan elfogadó érzéssel írja le, amivel észrevétlenül tanítja, hogy ez az élet része. Egy gyereknek is érthető, sőt gyereknek való, emberi stílusban. Maradnak a boldog emlékek, az együtt töltött percek gyönyöre és dicsősége.

Megérteti, hogy a világ a cselekvő ember számára bajaival és a rosszakkal együtt összességében szép, ha az ember a lényeges dolgokra figyel, és valahogy lepergeti magáról a fontoskodók, a számító véleményformálók, a percemberek, a nyomulók és befelé nézők böszmeségeit. A hajózás pedig ennek megértéséhez óriási segítség, sőt alap.

Az irodalomórákon nem tanítják

Ifjúsági író – ez a bélyege –, tehát nem kell komolyan venni. Amúgy lassan ki is kopik majd a világból, a könyveit már régen nem adták ki újra.

A nagy fene szocializmusban jelentek meg a regényei. 1961-ben József Attila díjas lett, pedig akkoriban nem kapott könnyen díjakat olyan valaki, mint ő. Akinek számtalan őse és családtagja aktívan küzdött éppen azokért az eszmékért, amelyeket a Kádár-korszak eltűntetni igyekezett. Aki korábban Herczeg Ferenc köreihez tartozott és a Cserkész Szövetség sajtóelőadója volt.

Dékány András kamaszul olvasandó

Akinek valaha, ifjan igazán tetszett, de felnőtt fejjel már nem ízlenek a mondatai, az nem az író hibája. Persze (sajnos) nem lehetünk olyanok, mint kamaszkorunkban. De ha nem tudjuk kikapcsolni legalább egy kis időre a gondosan vérkomollyá puffasztott felnőttségünket, akkor nagy baj van. Nem is vettük észre, de talán már túl vagyunk az elmúláson, legfeljebb még itt lihegünk.

Olvastam róla olyan kritikát az interneten, amely kifogásolja, hogy alakjai, főhősei sablonosak, egy-egy tulajdonsággal jellemezhetők. De hát ő gyerekeknek és kamaszoknak írt! Célja nem az emberek bonyolultságának ábrázolása volt, amivel olvasóit legfeljebb elriasztott volna! Dékány András emberábrázolása nem feszegeti a más érdekességekre, a világra kiváncsi kamasz türelmét. Így pedig főhősei egyszerűen szerethetők és könnyű velük még csak nyiladozó szemmel azonosulni.

Hősei és jórészt könyveinek történetei is elsősorban keretet adnak ahhoz, hogy annyi mindent elmeséljen, vagy éppen elmeséltessen egy-egy alakjával. Akár hosszú. az alaptörténettől független múltba révedő emlékeket.

Dékány András nem politizál, nem mond ítéletet, és nem tereli az olvasót valamely eszme irányába a szövegbe bujtatott finom mondatokkal sem, miközben úgy ír le bonyolult helyzeteket, mondjuk az első világháború végén összeomló Monarchia napjait Fiuméban, ahogy azt valóban megélhette a helyszínen egy a számára fontos dolgokkal törődő tisztalelkű diák.

Kádár-korszaknak való megfelelés ide vagy oda, egyetlen szó sincs az ötvenes-hatvanas években írott könyveiben dicsőséges munkásosztályról, imperialista elnyomókról vagy pártokról, netán vezérekről. Holott hőseinek kalandjai a két világháborút befoglaló kuszán indulatos kor számos fontos helyszínén is játszódnak. Akad kritikusa, aki ezt éppen a se íze, se bűze gulyáskommunizmusnak való behódolásnak, megalkuvásnak tekinti. Nekem viszont az ő stílusa inkább elegáns félreállás, a világot ugyan szörnyűségesen ide-oda rángató, ám az igaz értékek felől nézve lényegtelen elemek feletti átlépés. Ennek pedig most is helye van, hiszen a rejtekezni próbáló, érdekeket kiszolgáló médiumok, valamint az emberi butaságnak is tág teret nyújtó közösségi oldalak által hergelt, sokak által birkamód elfogadott szekértáborosodi ma is mérgezi hétköznapjainkat.

Dékány András nem volt ellenálló. Hajós volt vízen és a parton egyaránt. Márpedig, ha az ember kimegy a vízre, nagyon hamar semmiségnek érez ügyeket és eszméket, amiktől a falak közé szorítottak megbolondulnak.

Ha valaki kérdezte, szeretem-e az írásait, persze mindig igennel válaszoltam. De évtizedekig nem gondoltam arra, amit ma tudok: minden érzésem, szándékom és gondolatom, az általam választott és megélt világ alapjai valahol mind ott vannak Dékány András soraiban.

Na, akkor ki is a nagy író? Hát, nekem például ő!

Ruji