Ablakában volt a mezőny

Archív riport 2009-ből nekrológ helyett – A Magyar Vitorlás Szövetség közgyűlésein minden évben három vitorlázót választanak meg örökös tagnak. 2009-ben – Székely Szilvia és Papp János társaságában – dr. Galgóczy Tamás is bekerült a magyar vitorlázás halhatatlanjai közé. Tudod, ha a vitorlázók összejönnek és sztorizgatnak ő biztosan szóba kerül. Lehetett más többször magyar bajnok, érhetett el nagyobb nemzetközi sikert, viszont annyi színes történet, legenda senkiről sem kering, mint róla. Elvitathatatlanul egyedülálló jelensége a magyar vitorlázásnak. A hatvanas évek óta számos hajóosztályban versenyzett, és soha nem lehetett őt kihagyni az esélylatolgatásokból. Csillaghajóban, Repülő Hollandiban, 470-esben Solingban, vagy az olimpiai osztályok után nagyhajóban, Sudárban vagy 33-asban mindig számolni kellett vele. Számos technikai újítás, érdekes megoldás fűződik a nevéhez és agilitisávál azt is gyakran elérte, hogy miatta került Magyarországra az adott hajóosztály egy-egy világszínvonalú darabja. Nem utolsó sorban nyert magyar bajnokságokat Solingban és Sudár Sportban, illetve kétszer is világbajnok lett 470 Mastersben. De hát volt ő motorversenyző és síugró is, onnan is sorolja az eredményeket, ha kérdezem.

Elnyűhetetlen versenyszelleme miatt mindig pezseg körülötte az élet. Tamásnak véletlenül se mondd, hogy „nem mered“ vagy ne állíts elé versenyhelyzetet! Mert akkor megpróbálja!

Örök emlékem a kilencvenes évekből a füredi BKV vitorlás telepéről:

Péntek délután, estefelé. A fiatal, tinédzser srácokat edzik. A kaputól egyenként kell sprintelniük a vízpartig és egy felnőtt versenyző méri az időt. Tamás, az ötvenes úriember megérkezik Budapestről, munkából. Fehér ing, elegáns cipő. Meglátja az óra ellen versenyzőket, megkérdi mi eddig a legjobb idő. Leteszi a táskáját a fa tövéhez és azonnal beáll versenyezni, úgy, ahogy van. Az egyik fiú nagyon gyorsat futott, nehéz túlszárnyalnia. Így hát rengetegszer vágtázik a tó felé a lenyugvó nap fényében, mert neki egyszerűen muszáj a legjobbnak lenni. Csak akkor nyugszik meg, ha már övé a legjobb idő…

Versenyben, cirkálószakaszon, a pálya egyik oldalán vitorlázva, ha a szél a számított módon, a tervezett taktikának megfelelően fordul, a jó versenyző az élre, de legalább is a legjobbak közé kerül. Ilyenkor a nagyvitorlára szabott átlátszó anyagból készült részen, az „ablakon“ át az egész mezőny látszik. Még nem biztos a győzelem, hiszen a szél visszapöröghet, és akkor fordul a kocka. De amikor az ablakomba kerül a mezőny, akkor biztosan előttük vagyok. Nagy érzés. Ezért érdemes versenyezni.

Galgóczy Tamás örök optimista.

Vagy megnyeri a versenyt vagy ha nem sikerült, akkor is azokra a pillanatokra emlékszik, amikor neki állt a zászló. Verseny után, este a parton, amikor a friss futamélményeken csámcsogunk élvezettel, senkitől nem hallottam annyiszor, hogy „az ablakomban volt a mezőny“, mint tőle.

Aki sokat kerül ebbe a helyzetbe, annak kijut a győzelemből, a siker öröméből. És aki igazán éli az életet, erre emlékszik.
Büszke az eredményeire, a családjára, a gyerekeire, mindenre, amit elért, amit a magáénak mondhat.

Galgó, a Doki, a mi Galagonyánk így éli az életét. Hát lehet szomorkodó típus az, aki a budai Várbeli lakása gangjának korlátján nevelt szőlőből saját készítésű finom rosét készít és avval kínálja a látogatót?

Egy tizenegy éve vele készült, akkoriban az Aqua Magazinban megjelent riporttal emlékezünk rá.

– Mi újság Tamás?

– A kissebbik fiam Tomi a minap másodszor nyerte a Diákolimpiát óriás-műlesiklásban Ausztriában. Ráadásul törött, begipszelt kézzel…

– Ő egyébként elsősorban vívó és vitorlázó nem?

– Igen. Tavaly második lett a Cadet bajnokságon és nagyon tehetséges, jó vívó, de attól még elvittem síelni diákolimpiára. Olyan srácot is megvert, aki előtte hatvan napig készült a versenyre kinn Ausztriában…

– Tamás, te leálltál már vagy még mindig pörögsz a munkában?

– Tavaly január 1-ig dolgoztam. A BKV beruházási főmérnöke voltam. 1972-től számos kiemelt projektet vittem végig kormánybiztosként. A kis földalatti rekonstrukciója, a Kálvin tér, aztán 1300 lakás Budapesten, a Sikló, majd a 2-es viadukt. Arról azt kell tudni, hogy az tulajdonképpen egy hídszerkezet a Szabadság hídtól a Lánchídig. Csepeli rekonstrukció, 14-es villamos, az összes mozgólépcső, a hűvösvölgyi végállomás…

– Most hány éves vagy?

– Hetvennégy. (2009.)

– Szülinap?

– Novemberben, skorpió vagyok.

– Hogyan kezdtél vitorlázni?

– Ez nagyon egyszerű. Budán a hegyen, a Hunyadormon laktam és természetesen síversenyző voltam. Tudni kell, hogy a síelés és a vitorlázás szorosan összekapcsolódott, legalábbis az én időmben. Rengeteg jó vitorlázó volt eredetileg síelő. A Litkeyek, Detréék… sorolhatnám. A Budapesti Előrében síeltem és főleg síugrottam Kővári Károlynál, aki ugyebár a legnevesebb vitorlásedzők egyike is volt. Sikeres síugró voltam, de a vitorlázás előtt még elcsábított a motorozás. Terep és aztán a salakmotorozás. Salakon második helynél rosszabbat szinte nem is tudtam csinálni. Nem nyertem, de a második hely biztos volt.

– Volt egy nagymenő, aki mindig megvert?

– Nem. Ez gép kérdése, a motortól függ. Technikában én voltam a legjobb, mert lábtartóra feltett lábbal köröztem, ahol a többiek már letámasztottak. Áprilisban kezdtem 125 köbcentissel, májusban már kettőötvenesen ültem, nyáron pedig már a csúcskategóriában köröztem.

– Ez mikor történt?

– 1954-ben… Nem! Már ‘58-ban volt, mert ‘54-ben összetörtem magam. A tihanyi gyorsasági versenyről hazamenet volt egy nagy balesetem. Martonvásárnál sikerült frontálisan összeütköznöm egy jogosítvány nélkül vezető pasival. Ott összeszedtem két koponyaalapi törést, két gerinccsigolya törést…

– Nem mentél picit túl gyorsan?

– Nem.

– Pedig az megesett veled néha…

– 125-ös Csepellel? Ugyan! Ő jött át a másik sávba! A lábam akadt be a sárvédőjébe és homlokkal repültem az első oszlopnak. Egy ötszázas Fiat volt. Nyolc napig voltam kómában…

– Meddig motoroztál?

– Hát a salak elég kockázatos dolog, mert fék nincs a motorokon. Akkor hagytam abba, amikor a legjobb barátom, Bató Pali meghalt a debreceni pályán miközben körrekordot akart futni.

– De továbbra is síeltél?

– Inkább síugrottam. Elindultam olykor lesiklásban is, de elsősorban ugrottam. Azt is a Bp. Előrében, és mivel az edzőm Kővári Karcsi bácsi volt, miatta elkezdtünk lejárni a Balatonfüredre, a vitorlástelepre is. Időközben édesapám segítségével vitorlás jogosítványt is szereztem és életemben először Siófokon béreltem egy Balatoni dingit. Segítettek felszerelni. Fújt egy négyes-ötös szél, valahogy kimentem a kikötőből és odakinn rájöttem, hogy mi a vitorlázás. Megtetszett. A következő években a haverokkal minden nyáron két hétre béreltünk hajót. Alu 15-öst a Belker kölcsönzőből.

– Hogyan lett ebből versenyzés?

– Az Előrében volt egy Csillaghajó szabadon. Azzal kezdtem el versenyezgetni 1961-ben. Persze tök hülye voltam hozzá. Síelésben megszoktam, hogy a legrövidebb úton, lehetőleg nyílegyenesen menjek. Ez ugyebár a széllel szemben nem ment. Aztán egy gyönyörű napon ráéreztem a lényegre. Úgy tartom aznap tanultam meg vitorlázni.
A hajó reggeli vízre daruzásakor beakadtam a drótba és megsérült az ujjam. Ki se kellett volna mennem. Persze nekem aztán mondhatták, hogy maradjak a parton! Tihany és Füred között volt a pálya. Kreuzoltunk és elkezdett lepörögni a szél. Arra gondoltam, hogy mi van, ha még tovább fordul. Akkor milyen jó lesz majd! Tehát a többiekkel ellentétben én nem fordultam, kitartottam. Szerencsém volt, a szél tovább pörgött még huszonöt fokkal így fölényesen megnyertem a futamot. Innentől datálódik nekem a vitorlás versenyzésem. Engem soha senki nem tanított vitorlázni, se edző se senki. Magamtól találtam ki mindent.

– A családban tehát nem volt vízi elődöd?

– Ez érdekes. A különféle hajóosztályokban vitorlázva mindenféle újításokat vezettem be a Csillaghajótól a 33-asig. Aztán hosszas kutatás után kiderült, hogy édesapámnak anyai ágon a nagyapja Hamburgban volt hajóépítő. Tehát valamit azért hozhattam a génjeimben.

– Csillaghajóval volt két kalandos és sikeres Kékszalag szereplésed. Egyszer a nyolcszoros győztes Tramontana csak méterekkel tudott megverni…

– Ezen a versenyen nagyon elhúztunk a mezőnytől mi ketten. Ha befrissült a szél én álltam az élre, ha legyengült, akkor a Trami. Így értünk a Tihanyi csőbe és indultunk a füredi cél felé. Akkor még előtte voltam, fotó is készült róla. Aztán a régi kikötőnél, a hegy takarásában legyengült a szél és a nagyobb, gyengeszeles specialista hajó elcsúszott mellettem. Tíz méterrel kaptam ki…
De igazán büszke az 1969-es menetemre vagyok, amikor egyébként a Rabonbán nyerte a Kékszalagot. Iszonyúan erős szél volt, ezért a rajt reggel nyolc helyett csak tízkor volt. Bara Karcsival mentem Csillaghajóval és nagyon szépen tartottuk magunkat, egészen Szigligetig a harmadik helyen. Arrafelé akkoriban nagyon hínaras volt a víz és a Sztár bulbás kielje sajnos csúnyán össze tudja azt szedni. Tehát ott megelőztek tizenvalahányan. Keszthelyről visszafelé viszont jött a raum. Egy merő siklásban mentem végig, de úgy, hogy kemény kilométereket vertünk mindenkire. Még fenn volt a nap, amikor Földvár elé értünk. Onnan kreuzolni kellett. Akkoriban még nem volt gurtni a Csillaghajón. Bara Karcsi a vantnihoz kötötte a lábát úgy lógott. Hideg is volt, el is áztunk és ő nem bírta, begörcsölt.

– Nem bírta? Pedig az egyik legerősebb ember volt, akit ismertem. Állandóan bringával jött le Füredre!

– Hát nem bírta! Le kellett szednem a grószt. Ma már meg tudnám csinálni, hogy felmegyek egy szál fockkal, de akkor nem sikerült. Még kotorták a Balatont a csőnél és ott álltak az uszályok. Visszafordultam, alig tudtam elkerülni az ütközést egy uszállyal. Bementem a Csúcs-hegy alá, a takarásban újra felhúztam a grószt és tök egyedül mentem tovább, mert Karcsi benn feküdt a hajóban és reszketett. Este tíz körül futottam be Füredre. Ha aznap Karcsi jobban bírja, megdöntöttük volna a Nemere rekordját (10 óra 40 perc)!

– De hogyan? A győztes Rabonbán is 12 óra 16 percet ment!

– Földvárnál tizenöt kilométerrel vezettünk! Még nappal érkeztünk oda és égen-földön nem volt hajó a közelünkben! Mi előtte végig gleitoltuk a Balatont. Karcsi a tükörnél állva hátrafelé trapézolt, hogy ne fúrjon le a hullámok alá a Sztár orra és a szálingon is lógtak hinarak úgy vágta fel a vizet a hajó!

– 1983–ban újra második lettél, akkor Solinggal.

– Igen ott egy német Acros nyert. Én Gömöry Palival csatáztam nagyot, aki a Hungária 6R yachtot vitte. Körülbelül hatvan kilométert mentünk úgy, hogy nem szakadtunk el egymástól. Én értem elsőként a Tihanyi csőbe. Ott megállt a szél és Pali a nagyobb tömegű hajóval lendületből megelőzött. A hajónk orra a tükrénél volt úgy lihegtünk mögötte. Mondtam a mancsaftoknak (Kékszalagon hárman mentünk a Sztárral), hogy majd hibázik a Pali és akkor elmegyünk. Nekem az a hülyerossz szokásom van, hogy az árboccsúcson lévő széljelzőt figyelem. Spinnakerezve mentünk, és láttam a jelzőn, hogy a szél sokkal élesebbre vált. Egy hangot sem szóltunk, csak lerántottuk a golyót és én már vágtam is a hajót a Hungária fölé. Ők egy kicsit késtek. Pali szívóskodott egy darabig, de aztán megadta magát. Ötszáz méterrel a cél előtt előztem meg…

– Nem csak a vitorlázásban keringenek rólad legendás sztorik, hanem síugró és motoros történeteket is hallottam.

– Kérdezzél csak!

– Mesélik síugrásban azt kérte Karcsi bácsi, hogy „Galgó dőlj rá jobban!“. Mire következő ugráskor úgy rádőltél, hogy hasra érkeztél hátracsapódott lábakkal, majd a hordágyról megkérdezted: „Eléggé rádőltem Karcsi bácsi?“

– Hordágyon nem vittek el soha, de az valóban igaz, hogy Karcsi bácsi ezt kérte. De azt tudnod kell, hogy én voltam az első itthon, aki felengedte a sarkán a kötést. Ezt láttam külföldön, és megtanultam, hogy így ne hagyományos módon felfele ugorjak, hanem előre, mint a hasmánt ugrás a vízbe. Amikor megtaláltam a technikát, az óriási érzés volt. Egyszerűen nem akartam leszállni! Annyira mámorító volt amint repülök, repülök a súlytalanság állapotában, hogy egyszerűen nem csináltam meg a talajfogáskor szükséges mozdulatokat. És hát valóban nagyot estem, de szó sem volt hordágyról, mert fölpattantam és mentem újat ugrani.

– Motoros sztorikat is mesélnek. Téged könnyű felpiszkálni egy fogadásra…

– Igen, csak azt kell mondani, hogy nem merem…

– Szóval a történet szerint előnyt adtál fogadásból valakinek…

– Jaj az a Gangli Jancsi!

– Állítólag ő a locsolóautó kerekének száraz nyomán ment szép nyugodtan, te pedig a vizesen téptél és a fodrászüzletben landoltál.

– Ez a Zugligeti úton történt. Nekem egy akkoriban nagy számnak számító 175-ös Czetkám volt, neki meg egy 125-ös Csepelje. Hergelt, hogy ő milyen jól feltuningolta a gépét. Viszi a húgát, de még így is milyen gyorsak lesznek! Mondtam neki csak menjetek, én majd utolérlek. Közben egy kis utcából bejött egy locsolóautó. Lefele menet egy szép kanyarban értem utol. Kettőnk között legalább húsz-huszonöt kilométeres sebességkülönbség volt. A villamossínek mellett volt egy hetven centis rész, ami száraz maradt, és azon mentek a Jancsiék. Én annyira gyorsan jöttem, mint az isten haragja és nem tudtam volna lefékezni. Hogy ne menjek nekik, rámentem a vizesre. Ha itt megpróbálom bevenni a kanyart, biztos elfekszem. Ilyenkor nincs más hátra, mint kiegyenesíteni az utat! Ezt tettem, de első-hátsó fékkel fékeztem, mint az állat. A járdához már csak 4-5 kilométeres sebességgel érkeztem. Ledobtam a motort, átugrottam a kormányát. Valóban ott volt egy fodrászüzlet, gyöngyös függönnyel az ajtaján. Azon amúgy lendületből berontottam, majd „ja foglalt?“ felkiáltással megfordultam és kijöttem.

– Úgy csinosan bukósisakban?

– Nem, akkor még a sisak nem volt kötelező. Nem hordtunk. De ez még az ötvenes években volt…

– Már akkor is volt Cetka?

– Persze. Nekem 56-ban már az volt!

– Apropó 56! Úgy tudom kitüntettek, mert elég aktív voltál a forradalom idején. 1994-ben Szabadságért és Hazáért érdemérmet kaptál a köztársasági elnöktől.

– Igen, de ezt hagyjuk. Erről ritkán beszélek és nem ide tartozik…

– Rendben. Menjünk vissza vitorlázni! A te fő mániád az erős szél!

– 1966-ban a kieli Csillaghajó világbajnokságon nyolcvan kilométeres szélben rendeztek futamot. Ott rájöttem, hogy az erős szeles hajózást megtanulni a legfontosabb. Volt egy lelkes mancsaftom a Bara Karcsi személyében és itthon a Balatonon, ha fellőtték a piros viharjelzést, mi már indultunk is ki a vízre. Mindenki lehülyézett. Megesett bajnokságon, hogy üzentek Földvárról, nem tudnak kijönni a kikötőből a vihar miatt. Mondtam, Karcsikám, gyere nézzük meg azt a kikötőt. Levitorláztunk, bementem a kikötőbe, a Majomszigetnél meghalzoltam és visszahúztunk Füredre. A Szparisok ott nézték az egész mutatványt a mólón…

– Sok emberrel versenyeztél együtt. Kik voltak a legjobb mancsaftjaid?

– Csillaghajóban ugye Bara Karcsival vitézkedtünk sokáig. Nem volt finomkezű ember, de baromi erős. Hollandiban nagyon szerettem Gőbel Mikivel és Pay’r Hugóval menni. Hugó rettentően tehetséges spinnakeres. 470-ben a hetvenes években az akkori feleségemmel mentem. Irén egy jelenség volt a hosszú szőke hajával és az alakjával, szerintem rengetegen emlékeznek rá. Piszok jó mancsaft volt, de a csúcsok csúcsa tudásban Nyári Zsolt. Vele olyan összhangban voltunk a hajóban, hogy spinnakeres szakaszon a világon bárkit meg tudtunk verni. Solingban a nagy csapatom Kovácsi Lacival és Vajtai Lajossal volt. Három bajnokság!

– Kettő!

– Ja, igen az egyik Nemzetközi Hét volt. Azt számoltam ide.

– Ott volt viszont az a bajnokság, amit egy hajszállal vesztettél…

– Az aljasság volt! A legutolsó futamra beengedtek egy késve érkezett lengyel hajót. Nem volt felmérve, az első futam előtt vízre téve, ami a Solingban osztályelőírás. Tehát száz kizárási ok volt! Csak az utolsó futamon indult el és mivel Fináczyék és köztem futott be, ezzel a Gyuriék nyerték a bajnokságot (1982). Ezért emlékszem három bajnoki címre, mert azt valójában mi nyertük.

– Hát sok csodát láttunk a magyar vitorlázásban is… Menjünk tovább a mancsaftokkal!

–Sudárban két bajnokságot nyertem hibapont nélkül. Ott Kovács Kristófot és Vezér Karcsit említhetem. Kristóf csak tizenöt éves volt az elsőn.

– Még egy fájó pont lehet az emlékek között, amikor az 1980-as moszkvai olimpiára nem engedtek ki Solinggal.

– Az azért volt rohadt nagy szemétség, mert teljesítettük a kiírt olimpiai szintet. Solingban csak mi! De a Sporthivatalban úgy döntöttek az elvtársak, hogy ezt az osztályt és minket nem visznek. Ez a tüske akkor múlt el, amikor évekkel később megnyertem a második világbajnokságot Angliában.

– A Masters 470-est Nyárival.

– Az elsőt itthon nyertem a bátyjával Gyulával 1993-ban, majd Zsolttal Angliában 1995-ben. Ott, amikor a díjkiosztón eljátszották nekünk a Himnuszt, megvallom elsírtam magam. Az gyönyörű volt, olyan, ami elfeledtet minden szúrást, kis aljasságot. De ha azt kérdezed tőlem mi tetszett a legjobban az egészben…

– Mi tetszett az egészben a legjobban Tamás?

– Az a síugrás, amikor kék az ég, süt a nap, nem fúj a szél, gyönyörű a hó és repülök. Az a legszebb. Repülni, szállni és soha le nem érkezni…

Ruji