Kortalan. Minden sport kortalan valamennyire, de talán egyik sem annyira, mint a vitorlázás. Művelhető, élvezhető a születéstől az utolsó pillanatig.

Az első fiam tíznaposan hajózott először, a harmadik háromhónapos korától fél éven át aludt vitorlás hajón. A világ legnyugodtabb babája volt, enni sem kért éjjel és mosolyogva ébredt minden nap.
Számtalan idős vitorlázót ismerünk, akik hihetetlenül fiatalosak, boldogok és szabadok a hajójukban. Vízi emberek, mindörökké. Példa kell? Hrehuss György 83 éves, idén a Kékszalagon a Kishamist kormányozva a 67. (!!) alkalommal kerülte meg a tavat versenyben. De elég nyitott szemmel körülnézni bármelyik kikötőben, látni rengeteg a vízen, vízközelben otthonos, odaillő, boldog, a saját világával megbékélt embert.

Én azon mázlisták közé tartozom, akik gyerekkorban kezdték, kamaszkortól pedig olimpiai kishajókban győzelmi álmokat dédelgetve hajózhattak hajtós éveken át az élversenyzésbe feledkezve. Akkoriban és azóta rengeteget időt tölthettem a vízen, amitől zsigeri érzéssé válhat egy hajó mozgása és a jobb napjaimon minden csápom hatékonyan tapintja a vízi környezetet. Otthon vagyok. Nekem könnyű, mert a legegyszerűbb út jutott.

A hosszabb utak is a célhoz vezetnek

Vannak, akik ugyanezt élték át, csak éppen huszonéves korukban elragadta, elcsábította őket valami a vízről. Karrier, család, új szenvedélyek, jók és rosszak. Eltűntek a hajók közeléből, talán már nem is emlékeznek azokra az élményekre vagy sosem éreztek rá ennek az életnek a szépségeire.

Közülük is azért néhányan évtizedes kihagyás után visszatérnek. Megteremtették azt a hátteret, eljutottak az életükben már oda, hogy visszajöjjenek és újra belefeledkezzenek ebbe a világba. Minden porcikájukban vízi emberek voltak és maradtak, még ha egy időre szárazra kerültek is.

És jönnek olyanok is nagy számban, akik semmilyen vízi előélettel nem rendelkeznek, de egyszer csak beszippantja őket ez a világ.

Fotó: Dobó Pál

Elefántok a porcelánboltban

Igen, tudom, sajnos akadnak szép számmal olyanok is, akik itt vannak, de fogalmuk sincs a dolog lényegéről. Erős anyagi háttérrel megjöttek, sikeresek és erősek valamiben, hát megveszik ezt a jól felmutatható értéket, a hajózást is. Zajosan, elefánt a porcelánboltban módra gázolnak ide-oda a tavon, a marinákban. Talán hajósnak képzelik magukat, de nekik inkább a hajó csak a buli része, azonos szinten a jakuzzival és a bárpulttal, önnön vélt nagyságuk bizonyítékának látványos eszköze.

Nem a zajuk zavaró igazán, hanem ahogy egy másoknak oly gyönyörű világot, amelyet tisztelettel és alázattal megélni csodás, egyszerű színes tapétává, jelentéktelen háttérré degradálnak. Ahogy az otthonunkat meggyalázzák és rombolják. Mert nekik ez jár… Az igaz erdőjáró érezheti ezt, ha üvöltöző turistákat lát a fák a között.. “Csodaszép ez a természet Maaargit, de kapcsold már be a zenét, azt együnk valamit!”

Aktuális világunk harsonái azt tanítják nekik, hogy joguk van, jár nekik, kinek mi köze hozzá, mert különbözőek és egyéniségek vagyunk. Pedig nem. Valójában nincs rá joguk, csak ezt hallják sokfelől. Peckes energiavámpírok, rombolók.

Vigasztaló, hogy nekik lehet a legrosszabb, hiszen egész nap saját magukkal vannak. Egyszer talán szembekerülnek ezzel és jön majd a lélek kemény, önerővel sarokba szorított dadogása. Senkinek nem kívánom.

Későnérők

De lehet ezt másképp és szerencsére vannak sokan, akik jönnek és akár példaképek is lehetnek.  Idevalók. Félreértés ne essék, nem angyalok, és nem minden pillanatban és minden porcikájukban példaképek ők sem, ahogy senki nem az. Semmi nem teljesen fehér vagy éjfekete.

Fotó: Carlo Borlenghi

A sorozatban bemutatandó emberek hosszú idő után visszatérők vagy olyanok, akik harminc-negyven-ötvenévesen éreztek rá a vitorlázás igazi ízére. Nem is akárhogy. Rendkívül erős motivációval olyan sikerekre hajtanak, amiről azt hihetnénk, hogy csak húsz-harmincévesen elérhetők. Motiváltak, tanulni vágyók és aktivitásukkal jobbá teszik a környezetüket. Jó helyen, jó célra költik a pénzüket és a saját boldogságuk megteremtése mellett segítenek másokat, versenyzőket és utánpótlást, illetve lehetővé teszik azt, hogy profi képzettségű vitorlázók meg is éljenek a tudásukból. Nem utolsó sorban pedig sok munkát adva a magyar hajóipar minőségi részének élénkítik a teljes vitorlás életet.

Végül aztán olyan eredményeket érnek el, amelyekre mindannyian büszkék lehetünk. Ami pedig talán a legfontosabb: megmutatják, hogy a vitorlázásban feloldódni sosem késő!

Soha nem késő olyan célokat magunk elé tűznünk, amiről sokan azt hiszik, hogy csak a tizen-huszonévesek dolga és lehetősége. Azt mindenki tudja, hogy álmodozni mindig lehet, de azt kevesebben, hogy az álmok megvalósítása nem korhatáros és nem is előélethez kötött.
A későnérők tudják és megmutatják.

Ruji