Tuss Miklós – dokumentumfilm

Vitorlázás

2026. augusztus 20. Ruják István hajozas.hu

Megosztás:

Ruják András így mesél a film születéséről és Tuss Miklósról

„Tuss Miklós a hazai vitorlássport megkerülhetetlen alakja, egy igazi legenda. Ez a film eredetileg egy rövid, pár perces hangulatvideónak indult a 2025-ös Kékszalagról, ahol a legidősebb versenyző hajójának fedélzetén forgattam.

A közös munka során azonban rájöttünk, hogy Miklós életét egy átfogó dokumentumfilmben kell bemutatni. Elkészítettük a több mint másfél órás nagyinterjút, de a sors sajnos átírta a terveimet: Miklós hosszan tartó betegség után elhunyt.

A korai veszteség miatt korlátozottak voltak a lehetőségeim, így sok tervezett helyszínre már nem jutottunk el. Emiatt a film néhány fejezete rövidebb lett és maradtak benne hiányzó láncszemek.

Miklós történeteit és a teljes életútját legmélyebben a filmben is feltűnő Három Tuss című könyvből ismerhetitek meg, amely sokkal részletesebb beszámolókkal őrzi az emlékét.

Remélem, hogy a filmben így is sikerült megragadnom a személyisége varázsát. Mert ő nem csupán egy hatalmas tudású vitorlázó volt, hanem egy közkedvelt, mély tiszteletnek örvendő úriember – egy olyan felejthetetlen karakter, aki a régi korok eleganciáját hozta el közénk.”

A 38 perc időtartamú film a következő képre kattintva nézhető meg

Még egy emlékezés Miklósra

Miklós temetése után a TVSK Almádi kikötőben a család felkérésére elmondtam egy beszédet. Tuss Márti – Miklós özvegye – arra kért, hogy ezt valahol tegyem közzé, ha lehetséges. Ezt a kívánságát teljesítem most, és ugyan hol lenne jobb helye a következő megemlékezésnek, mint a fiam, Ruják András által készített dokumentumfilm mellett.

Hála

A lényeg, az igazság mindig az alapokban rejlik.

Az elmúlt bő egy évben többet voltam együtt Miklóssal, mint korábban. Nem rengeteget, nem eleget, viszont néha hajón, versenyzőtársként, ami – jól tudjuk – egymás megismerésének töményen hatékony módja. Az egyéniség alapjait, a lényeget fedi fel.

Elgondolkoztam azon, hogy miben gyökerezhet a belőle áradó lenyűgöző elegancia és nyugalom, az ezzel járó szerénység, ami szerintem őt jellemzi. Elgondolkoztam azon, hogy milyennek nem láttam őt soha. Mi az ami a legtávolabb állt tőle?

Az arrogancia, a harag, a neheztelés, az elégedetlenség és a ma szinte divatos önsajnálat. Mi ezeknek a tulajdonságoknak az ellentéte, mi az, ami alapjában megment ezektől? A szeretet alapjai, a hála és az elfogadás.

Rosszat tenni, kárt okozni mindig könnyebb, mint jót cselekedni, építeni, boldogságot teremteni. De a világot és életünket csúfítók többnyire harsányak. Kiabálnak, mellet döngetnek.

Miklóst soha nem hallottam elborult mérgesen kiabálni.

Ha egy hangszerboltban van egy nagy koncertzongora, és valaki a billentyűzet közepén leüti a C hangot… akkor a helységben az össze zongorában rezegni kezd ugyanannak a hangnak a húrja. Nem szólalnak meg, csak észrevétlenül átveszik a rezgést.

Ha Miklós tett, vagy mondott valamit, az hullámokat keltett. Nem cunamit, nem dagályfürdős lötyögést, és nem félelmetes törőhullámot, hanem amolyan lágy széleshátút, amire az értők felültethetik a hajót, és az felgyorsulva, ideális vízfekvéssel hosszan siklik előre. Aki messziről nézi, nem is érti, hogy mitől megy jobban, mint a többiek.

Vannak emberek, akik sokat beszélnek. Ha kérdik őket, ha nem. Akikből jön a „fehér zaj”. Mint belőlem. Nem is figyelnek ránk annyira, mert az ilyen ember gyakran „sok”. Nyomasztó.

Nem értek hozzá, de talán a pszichológiában van olyan kategória – ha máshol nem, de Carl Jungnál biztosan –, hogy zárkózottan kitárulkozó ember. Miklóst kérdezni kellett. Nem állt neki oktatni, szónokolni. Irdatlan tudással élt, de az nem feszítette szét az elméjét, azt nem öntötte kéretlenül a világra. Viszont érdemes volt megkérdezni. Nagyon is!

Persze elsősorban vitorlázásról, vagy műszaki dolgokról. Ő nem filozofálgató típus, hogy az élet értelméről, vagy akár emberi kapcsolatokról bármikor is valami különlegeset mondott volna. Sőt! Az efféle témákban esetleg valami elképesztően egyszerű, akár oda nem illőnek tűnő választ adott. Például, ha megkérdeztem, hogy mit jelent a családi háttér, mit jelent Márti segítsége, akkor kissé zavartan azt mondta, hogy Márti állandóan támogatja őt, drukkol neki, mindig ad enni, inni, és a versenyre szendvicseket készít.

Én pedig csak hüledezve hallgattam ezt a választ, és nem tudtam hová tenni. Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy felületesen, marha elvárásokhoz szokottan próbálom feldolgozni a szavait, és nem a szemem előtt futó valóságra figyelek. Hiszen Miklós nem válaszolhatott valamiféle elvárható frázisokat puffogtatva. Tőle az fülsértően lehetetlen, idegen dolog lett volna. Talán nem is értette, hogy miért kérdezek ilyen hülyeséget, hogy mit jelent a családi háttér. Hát nem nyilvánvaló?

Vannak kérdések, amelyekre az embernek nem szavakkal, hanem az életével kell válaszolnia. Ahogy a szülőknek figyelniük kell, kellene arra, hogy a szavak helyett a legfőbb nevelési eszköz a saját viselkedésük példamutatása, úgy a filozofikus, vagy a mély érzelmeket firtató kérdésekre sem szavakkal kell válaszolni. Miklós azért lehetett mindig az az elképesztően nyugodt, sőt, elegánsan nyugodt ember, akár távolságtartó eleganciával viselkedő, mert valódi, zsigeri hála és elfogadás sugárzott belőle.

Talán éppen a vízen tanulta meg, a szelektől, hullámoktól, a hajótól ennek alapvető fontosságát, talán éppen ezt láthatta édesapjától, vagy bármely felmenőjétől. Talán mindez már genetikailag is megvolt bennük. Akárhogy is, a hajózás ezt még inkább felerősíthette.

A valódi hála. Nem a szajkózott, színpadiasan bemutatott hála és elfogadás, hanem amit a vízen lét tanít. Amit nem kell elmondani. Hála az életért, hála mindenért, ami megadatott, hála a lehetőségekért. Hála, amit megélni kell, sugározni, amit nem helyettesíthet annak harsogása vagy akár templomi halk suttogása a zsigeri példamutatás, a viselkedés nélkül. Az a fajta szeretetteli hála, amit Márti vagy Réka naponta érezhetett, még az elkerülhetetlenül haragos, morc pillanatokban is.

Valami, amiről Miklós nem, vagy csak nagyon ritkán beszélt. Amiről, ha kérdeztem, talán nem is értette, hogy mit szeretnék hallani tőle… Ami annyira természetesen hozzá tartozott, hogy ő maga talán észre sem vette.

A hála az arrogancia és a neheztelés ellentéte, a szeretet fő alapja. A mindent átható hálaérzet jutalma pedig a mértéktartó elégedettség és nyugalom, na meg az a fajta tisztánlátás, amely új és újabb sikerek és kreatív meglátások záloga. A hála, amiről mi önérzeteskedő semmi kis emberek rendre megfeledkezünk, és emiatt a környezetünk kötelezőnek érzett elvárásai által megvezetett kapkodva száguldó életünket előszeretettel toljuk bele stresszes hétköznapi zsákutcákba.

Az a csendes, szavakba nem öntött hála és nyugodt elfogadás, amely meghatározta Tuss Miklós lényét és jelenlétének minden pillanatát.

Az a fajta hálás elégedettség érzés, amibe az elmúlt években mindig jó volt belesüppednem, ahogy megérkeztem Almádiba a vitorlástelepre, a nyitott kis társalgóhoz, ahol ott ült Miklós, kényelmesen hátradőlve, angolos eleganciával keresztbe tett lábakkal, és felcsillanó szemmel üdvözölt.

Az iskolában szépen megtanultam, hogy a fogalmazás legyen kerek. Bevezetés, tárgyalás, befejezés, a vége visszakötve az elejéhez. Ahogy az élet sem véges, csak fizikai jelenléthez kötött szakaszokra bontott.

Az elején a hangszerbolti nagy koncertzongorán leütött hangnak a többieket rezgésbe hozó hatásával kezdtem. Mi, kis hétköznapi pianínók, minél inkább képesek vagyunk a Tuss Miklós nevű zongora hangjának rezgését átvenni és akár közvetíteni, annál tovább hallhatjuk az ő hangját is, ezáltal közelebb jutva a hálához, az ész, a szív, és a lélek összhangja által vezérelt elfogadáshoz, az elégedettséghez. A boldogsághoz.

Szerintem ott, abban a kis társalgóban mindig hagyjatok egy üres széket neki! És még egy különösen fontos kérés: Ne felejtsétek el a tévé felé fordítani, ha teniszmeccset közvetítenek!

Ruják István