Boldog új évet kívánunk! Szilveszterkor a honlapokra, internetes magazinokba általában kitesznek egy szép karácsonyi képet jókívánságként. De, talán lehet ezt tartalmasabban is, ha már a hajózás, a vitorlázás amúgy is összetett tevékenység. (Amúgy pedig ott van, a címképben…)

Zajlik a 10. Vendée Globe. Egy ilyen szóló földkerülő számtalan érdekes helyzetet hoz, amelyekben vizsgázniuk kell a résztvevőknek. Van, akinek sikerül, és akad, akinek nem. Persze tudjuk, hogy ők éppen egy olyan kemény kihívást vállaltak fel, aminek a legtöbben a közelébe se mennénk, ha lenne rá lehetőségünk akkor sem. Ám, a példájuk felemelő lehet, és nem utolsó sorban a legegyszerűbb hétköznapi élethelyzeteinkre vetítve tanulságos is.

Ezért nem bölcselkednék újévi jókívánságként, osztják az észt ilyenkor úgyis sokan. Néha túl sokan.

Inkább csak lefordítottam egy részletet Pip Hare könyvéből, amelyet az előző Vendée Globe menete után írt. Mert hajós, vitorlás  versenyhelyzet, de annál sokkal több.

A lenti idézettel kívánunk 2025-re, jól megvalósítható célokat sikeres kivitelezéssel, minél kevesebb felesleges összehasonlítást, sok boldog katarzist, és boldogságot!

Részlet Pip Hare „Lételememben: Életre szóló tanulságok a világ legkeményebb szóló óceáni versenyéből” című könyvéből
Vendée Globe, 2020. november 21.

„Oké emberek, a teljes őszinteség szellemében felteszem a kezem, és bevallom, hogy iszonyat rosszkedvű vagyok. Igen… ez a helyzet; a ti kis Napsugaratok most éppen büdös egy hangulatban van.

Végeztem a doldrumsszal. Teljes mértékben és végképp elegem van az összevissza lötyögve pofozó hullámokból, a vitorlák döglött csattogásából, a zajból, ahogy a csigák folyamatosan verődnek, az autopilot pedig visítva küzd a feladattal, hogy merre is kéne menni. Elegem van abból, hogy izzadok a forróságban, majd rám zúdul a felhőszakadás. Befejezem a vitorlacserét, és két perc múlva cserélhetem vissza.

Unom a végtelen ki-be mászást a motortérből, hogy elengedjem a kílt, majd felbillentsem, újra eldobjam, és már húzzam is vissza. És legfőképpen, ha már mindennel végeztem, és végre leteszem a fejem, akkor a hajó lelassul, vagy a szél vált irányt, és nekem újra fel kell kelnem. Elég… végeztem!

A valóság az, hogy nem aludtam, nem ittam vagy ettem eleget az elmúlt 48 órában, ez pedig abban nyilvánul meg, hogy élettelen tárgyakra káromkodok, türelmetlen vagyok, sajnálom magam, sírhatnékom van. Amikor ma reggel egy váratlan hullám kiöntötte a teámat, én… egyszercsak azon kaptam magam, hogy torkom szakadtából üvöltök a felhőnek. „Takarodj innen, menj, és a változatosság kedvéért inkább tedd tönkre valaki más életét!” (A kifinomultabb lelkűek védelmében itt most lágyítottam a nyelvezeten a valóságban elhangzottakhoz képest.)

Az elmúlt két napban nem volt egy nyugodt pillanatom, így az energiám és az akaraterőm lassan elkopott, míg oda nem jutottam, hogy a kokpitban állok, és az éggel sikoltozom.

Persze közben tudom, hogy ez csak átmeneti állapot, és ezért elviselhető. Valójában most, hogy leültem mindezt leírni, máris elviselhetőbb. Ez lehetővé teszi, hogy felülemelkedjek a burokba zárt kis világomon, és tudatosítsam magamban, hogy minden jobbnak tűnik majd egy kis evés, ivás és némi szunya után. Akkor is van remény, ha éppen a távolból érkezik egy újabb aljas kis hullám, amibe úgy zuhan bele a hajóm, hogy minden porcikája belereszket.

Valami megteremtette ezeket a kegyetlenül felém görgő hegyeket. Az irányukból ítélve minden bizonnyal a délkeleti passzátszelek keltették őket. Ez tehát azt is jelenti, hogy nem lehetünk túl messze a széltől.

Azért vagyok morcos, mert versenyzem, és elértem valamit. Az első héten tett nagyon komoly erőfeszítéssel magamnak is váratlanul elől vagyok a mezőnyben. Úgy érzem, hogy minden egyes mérföldért megküzdöttem, és igazságtalanság lenne mindezt elveszítenem, csak mert fél napja egy szélcsendet hozó felhő alatt megrekedtem ebben a vízi káoszban.  Így hát folytatom a küzdelmet minden mérföldért, abban a tudatban, hogy amikor kiérek ennek az egyenlítői pokolnak a túloldalára, a világom rögtön jobb helynek fog tűnni, és a vidám, pozitív lényem bosszúszomjasan veheti át újra az uralmat a hajóban.

Vitorlás életem során ezeknek a rövid kényszermegállóknak a kezelése mindig is kihívást jelentett. Éppen csak itt, ezen a versenyen, a pályán, nehéz nem összehasonlítani a helyzetemet a többiekével, a szélcsendes lavórba ragadva látni a vergődésem eredménytelenségét az ő sebességükhöz és előrejutásukhoz képest.

Pedig valójában értelmetlen a teljesítményemet olyanokhoz mérnem, akik több száz mérföldre tőlem és egymástól is teljesen eltérő körülmények között hajóznak. Ugyanez elmondható sok élethelyzetről: amit teszünk, folyamatosan összehasonlítjuk másokkal, akik teljesen eltérő helyzetben vannak.

A Vendée Globe-on versenyezve nekem állandó kihívást jelentett, hogy egy több ezer mérföldre és hónapra lévő célvonalhoz képest kell értékelnem a haladásomat. Soha nem fogok egyenletes ütemben haladni a vágyott végcél felé, tehát meg kellett találnom a módját, hogy kevésbé fájjon, amikor akár az időjárás, akár valamilyen más probléma visszahúz. Ezért hát reális, rövidtávú terveken dolgozom, hogy olyan ütős, de mégis elérhető célokat tűzzek ki magamnak, amelyek relevánsak a versenypályán elért pozíciómra.

Az előrejutásom mértékét a közelemben haladó hajókhoz viszonyítva mérhetem, ám a lehetőségeimet mindig a saját, a nekem jutó körülményekre figyelemmel kell mérlegelnem, tehát soha nem engedhetem, hogy az ellenfeleim térnyerése a fejembe telepedjen. Valójában már volt egy saját módszerem ennek kezelésére, egyfajta strukturált megközelítés, amely akkor alakult ki, amikor kezdtem megérteni az időjárás-előrejelzésekben szereplő változó adatokat. Éppen csak adaptálnom kell ezt a gondolkodásmódot, hogy ugyanazt a gyakorlati és mentális megközelítést alkalmazhassam a versenyem minden elemére.”