„Hajósoknak nevezni őket durva túlzás lenne…”

Vajon mennyire kell kiakadnia az emberi hülyeségen az amerikai parti őrség és haditengerészet egy tapasztalt hajósának, tisztjének ahhoz, hogy a következő nyilatkozatot tegye? A konkrét esetről lejjebb… előbb a nyilatkozat.

Íme az áldozatokat kikérdező Michael J. Dailey kapitány szavai, amelyek a Scuttlebutt hajós magazinban (is) olvashatók:

„Már megint itt tartunk! Ez a bolondok szezonja vagy csak én maradtam le valamiről? Nem lehetséges, hogy a családnak vagy bárkinek többet kellett volna tenni azért, hogy ne mi adófizetők támogassuk ezt a nyilvánvalóan felkészületlen hajót és legénységét abban, hogy nyílt tengeri útra menjenek? Különösen decemberben!

Mi, adófizetők, jóval több dollárt fizettünk ki a mentésre, mint az eltűnt Catalina 30-as vitorlás értéke. Semmiképp sem akarom beárazni a fedélzeten volt két ember életét, de én tengerészként nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy milyen kockázatokat vállalok minden alkalommal, amikor tengerre szállok. Ez a két egyén – hajósoknak nevezni őket durva túlzás lenne – szükségtelenül kockáztatta számos más ember életét a mentés során! Nem egyszer, de kétszer kellett menteni őket, és továbbra is kockázatot jelentenek mindannyiunkra, mivel a láthatatlan vitorlásuk céltalanul sodródik az Atlanti-óceán nyugati részén. Senki nem tud meggyőzni arról, hogy valaki, aki ismerte őket, ne tudta volna, hogy milyen veszélyesek!”

A konkrét esetben bajba került Catalina 30 típusú hajó, az Altavida II. – Fotó: US Coastguard

Nem kétséges, hogy akad majd valaki, aki felszólaljon az „önérzetükben” ezekkel a szavakkal név szerint illetett Kevin Hyde (65 éves) és Joe Ditomasso (76 éves) védelmében az emberi jogok és érzékenység nevében. De mintha egyre több képzetlen és felelőtlen ember szállna vízre, akiket aztán másoknak kell megmenteni. Nem a természettől, hiszen az ott van és teszi a dolgát, tudhatóan és egyre pontosabban kiszámíthatóan is. Hanem önmaguktól, a saját tetteik és önismereti hiányosságaik következményeitől.

Félreértés ne essék, a következő eset főszereplői semmiképp sem vehetők egy kalap alá azokkal, akik felkészülten hajóznak és vízen balszerencse éri őket!

Ma az egyénnek mindenhez „joga van”, ha neki úgy tetszik. Fejest ugrani úszótudás nélkül, repülni a tizenharmadik emeletről, persze férfiaknak szülni, levegőt venni a  víz alatt, és ha a börtönből éppen szökő rab az üldözők elől a fal tetejéről leugorva a lábát töri, akkor a börtön a felelős, amiért nem írta ki, hogy leugrani veszélyes… (ne tessék kérem nevetgélni ezen, ha igaz, ez utóbbi tényleg egy megtörtént eset az Egyesült Államokból!).

Egyébként legyen is joga, csak éppen, ha valaki a következményekre figyelmeztet, szóvá teszi vagy netán az adott próbálkozót és a körülményeket alaposan ismerve igyekszik megakadályozni a lelkes, ám képtelen cselekvőt, arra talán ne süssék rá a a szabadság porba tiprójának bélyegét! Persze a fordítottja is igaz, mert gyakran a fontoskodva figyelmeztető nem ismeri a felkészülten cselekedni vagy önállóan gondolkodni akaró igazságát… Ezért fontos kitétel az első mondatban, hogy az intelem az adott konkrét próbálkozót és a körülményeket valóban alaposan ismerőknek szól!

Magyarra fordítva, ha egy kikötőből egy ismerten rossz hajós valamiféle önismereti tévedés által vezérelten neki akar vágni egy számára fel nem ismerhető veszélynek, akkor kéretik a hozzáértőknek ebben megakadályozni, vagy legalább a mentőfelszereléseit ellenőrizni!

Az adott eset, és a mentési erőfeszítések mértéke

A család és a barátok utoljára december 3-án látták a 65 éves Kevin Hyde-ot és 76 éves társát Joe Ditomassót, amikor kiskutyájuk társaságában az Észak-Karolina államban lévő Oregon Inlet marinából 30 lábas Catalina vitorlás hajójukon az Atrevida II-n a floridai Marathon felé indultak.

A két utas, a most valahol sodródó vitorlásuk tükre és a térképen a jel, ahol megtalálták és egy hajó fedélzetére vették őket

Az útjukat november 26-án New Jersey-ből kezdték és három nappal később egyszer már segítségre szorultak, amikor zátonyra futottak. Egy mentőhajó levontatta őket onnan. A hajójuk nem sérült meg és folytatták útjukat. Eljutottak Észak-karolinába, megálltak, majd onnan indultak tovább a céljuk, Florida felé.

A pár eltűnését hivatalosan december 11-én jelentették be, miután semmilyen életjelet nem kaptak tőlük, és nem voltak elérhetők rádión sem.

A parti őrség megkezdte a felkutatásukat, amelyhez számos repülőgépet és vízijárművet vetettek be. Négy légimentő állomásról felszálló három repülő, két helikopter, valamint három mentőhajó részvételével 54 815 négyzetkilométernyi területet vizsgáltak át New Jersey-től Észak-Floridáig. Végül nem a kizárólag az ő keresésükkel foglalkozók, hanem a Silver Muna nevű tartályhajó legénysége találta meg a vitorlásukból kétségbeesetten zászlóval integető Hyde-ot és Ditomassót Delaware-től körülbelül 214 mérföldre keletre. Vagyis az úticéljuktól ellenkező irányban, az utolsó kiindulási pontjuktól többszáz mérfölddel északabbra.

Elhallgatásuk, eltűnésük oka az volt, hogy elfogyott az üzemenyaguk és lemerültek az akkumulátoraik, így működésképtelenné vált a rádiójuk és a navigációs berendezéseik. A hajójuk nem volt veszélyben, sértetlenül úszott, bár Dailey kapitány kikérdezése után az is nyilvánvalóvá vált, ami az első hírekben nem szerepelt, hogy valamiképpen az árbócukat is kidöntötték. Amikor a hongkongi tartályhajó rájuk talált, két napja már az édesvizük is elfogyott.

Műszaki hiba vagy baleset bármely vízijárművön okozhat energiahiányt. Ám az alapvető biztonsági követelmény például, hogy a nyílt tengerre tartók hajóján legyen EPIRB (Emergency Position Indicating Radio Beacon), vagyis vészhelyzeti rádiójeladó, amely a hajótól független energiaforrásával, manuálisan bekapcsolva vagy akár bizonyos körülmények között automatikusan is elküldve a jelzéseit kapcsolatba lép az mentőegységekkel, és a bajba jutott hajó pontos pozícióját megadva lehetővé teszi a gyors és hatékony mentést.

A két férfinak a tartályhajó üzemanyagot ajánlott, amellyel minden problémájukat megoldhatták volna, ám ők inkább kiszálltak és a sodródó kivilágítatlan vitorlást otthagyva hazautaztak…  Dailey kapitány a két érintett kikérdezése után fakadt ki.

Saját kiegészítés: Elkényelmesedünk

A hajozas.hu híreinek írásához nyilván a régebben számomra megszokott mértéknél valamivel aktívabban figyelem a nemzetközi hajós híreket. Persze az internet és a közösségi médiumok folyamatos bővülésével sokkal több hír, baleset beszámolója jut el ide hozzánk is, amelyek talán régebben lokális esetként nem kaptak nagy hírverést. De akkor is, számomra feltűnő mértékben növekszik azon esetek száma, ahol a bajba kerülteknek még bőven lett volna lehetőségük helyrehozni a hajójukat ért kárt és önerőből partra jutniuk, mégis inkább a mentőket hívták és költséget sem kímélve elmenekültek. Nem igazán hajós módon.

Erre igazán elégséges bizonyíték, hogy ha az elhagyott, menthetetlennek vagy életveszélyesnek vélt hajót akár egy véletlen megtaláló, akár a keresőegységek vagy a tulajdonosok napokkal, esetleg hetekkel később megtalálják és simán, minden extra műszaki beavatkozás nélkül kikötőbe vontatják. Vagyis a hiba elhárítható, védhető lett volna és az úszó hajó bizonyítja, hogy semmiképp sem életveszélyes.

Nem pusztán teljesen képzetlen és felelőtlen, hajósoknak nem igazán nevezhető vitorlázók vagy motorossal közlekedők, hanem elvileg felkészültek is kerültek ilyen helyzetbe. Talán elég ha az áprilisban az Atlanti-óceánon magára hagyott és júliusban előkerült Infiniti 52-est említem  – írtunk róla –, de az ARC transzatlanti versenyen is akadt olyan hajó, amelyről elmenekültek, miután a kormánycsapágynál történt hiba miatt fokozott vízbetörést észleltek. Aztán egy hét múlva az elsüllyedni egyáltalán nem akaró hajót szépen kikötőbe vontatták.

Nem azt mondom, hogy mindenki tartson ki a legutolsó pillanatig, a kapitány meg süllyedjen el a hajóval, de a legtöbb vitorlás tankönyben megtalálhatók olyan a biztonságos hajózásról szóló fejezetek, amelyek segítenek megtudni, hogy milyen biztonsági felszereléseknek kell lenni a hajón (a vízterülettől is függően), illetve hogy mit kell tenni, ha a hajón lék keletkezik, vagy hogyan kell megoldani számos egyéb felmerülő hibalehetőséget.

A Balatonon kiemelkedően jó és gyors mentőszolgálat dolgozik – a képen a Rupert sürgősségi mentőhajó – fotó: hajozas.hu

Talán az, hogy a mentőszolgálatok egyre megbízhatóbbak és egyre gyorsabbak a tengereken és a tavakon is (a Balatonon pláne!), túlzottan leveszi a felelősség terhét a hajóra szállók válláról? Vagy esetleg a mindenféle szolgáltatások színvonalának növekedése miatt kihal belőlünk a problémákat megoldó készség? Talán egyre több téren várjuk a megoldást a nehézségeinkre másoktól, amelyek amúgy egy kis kreativitással és kitartással amúgy magunknak is megoldhatóak lennének?

A hétköznapokban, a parton lehet, hogy így van. Na, de a hajósok között is?! Emberek, ne már!

Ruji