A déli óceánok titka – Kopár István

Vitorlázás

2020. december 28. Ruják István PPL Photo Agency

Megosztás:

István téged mi vonzott vissza mindannyiszor az óceánokra?

Nem csak vitorlázóként jártam a déli óceánon. 17 évesen behajóztam a Borsod tengerjáróra, amihez egy bíztatóan alakuló balatoni versenyzői karriert adtam fel, de én a tenger mellett döntöttem. Jártam az óceánokon tengerészként és visszatértem szólóvitorlázóként. Versenyeztem csapatban, párban és egyedül.

Amit a nyitó cikkben leírtál, az mind igaz. Ez egy sokelemes, összetett játék. Néha életveszélyes, de megjön a rutin és ráérzel az ízére, meglátod a szépségeit is.

Kopár István a 2018-19-es Golden Globe Race-en a Puffin kokpitjében

Sajnálom a mai Vendée Globe versenyzőket az irdatlanul gyors hajóikkal. Átrohannak az óceánokon.

Nincs meg az a fajta kapcsolatuk a természettel, amit Uram bocsá’ még a Rába tengerjárón, az első déli óceáni utamon is megélhettem. Életemben csak egyszer mentem 23-24 csomóval vitorlással, a Hungáriával a földkerülő versenyünkön a Hongkong Challange-en. Ilyen sebességnél a vitorlás és a személyzet biztonsága a prioritás, nem a természet csodálata. Ráadásul a mostani IMOCA 60-asokon a napjuk nagy részét bent töltik a kabinban az interneten kapott információkat elemezve. Ezzel az erővel tengeralattjárón is mehetnének.

A magamra utaltság gyönyöre

Szakadjunk el a Vendée Globe-tól! Neked mit jelent a déli óceánon hajózni?

Szerencsésnek érzem magam, hogy a mesterségem tengerész. A vízen és különösen az óceánon távol a gyors segítség lehetőségétől tökéletesen magadra vagy utalva. Különösen, ha ezt leszűkítjük a szólóvitorlás hajózásra. Jól írtad, hiába kegyetlen ez a világ, de abszolút objektív. Semmiféle rosszindulat nincs benne. Lehetnek akármilyen körülmények, ez egy rosszindulat mentes világ. És állandóan kárpótolva vagy mindenért, mert ugyan problémák sorával szembesülsz, de ha megoldod, te oldottad meg! Ennél jobb érzés kevés van.

Képzeld el, hogy mekkora öröm az, amikor nem GPS-szel mész, hanem hagyományos eszközökkel navigálsz és három-négy hónapig nincs egy fixed, majd mégis megérkezel oda, ahova érkezni akartál! Olyankor elszáll az ember. Ez valami fantasztikus sikerélmény.

A Golden Globe szóló földkerülőn 1988 előtt tervezett hajóval és hagyományos eszközökkel – internet és GPS nélkül, csillagászati navigációval, szélkormánnyal, szélgenerátorral stb. – lehetett csak hajózni. Fotó: Barry Pickthall/PPL/GGR

Önbizalom, önbecsülés, boldogság

Valahol mindig zavart a szólóvitorlázásnak az önző oldala. Én mindig úgy éreztem, hogy ennek az önigazoló aspektusa miatt önző vagyok. Mindig úgy éreztem, hogy dolgom van a közösségben, meg kell valósítanom olyan terveket, amelyek sokak javát szolgálják. De, amikor ilyen munkáim során emberekben csalódtam, akkor mindig úgy sikerült helyreállítani az önbizalmamat, az önbecsülésemet és egyáltalán boldognak, szerencsésnek érezni magamat, hogy óceáni megmérettetéseken vettem részt.

Monotónia és erős élmények

A déli óceán valóban rendkívül elhagyatott hely. A legutóbb is a Golden Globe Race-en három hónapig nem találkoztam semmilyen hajóval. Azokkal a lassú hajókkal, amilyenekkel én jártam ott, valóban szinte összeolvadsz az óceánnal és az élővilággal. A szürkének számtalan árnyalata, a hullámok mindenféle mérete és formája vesz körül, ami rendkívül monotonná tud válni, ha két-három hónapig vagy ott. Viszont amikor itt meglátsz valami különlegességet, szigetet, partot, vagy csak színt, újdonságot, az fantasztikusan erős élmény.

Teljesen részévé válsz a természetnek. Az élővilág sem semleges látnivaló. Egy vagy közülük, ismerőseid lesznek. Egy alkalommal egy fóka több, mint egy órán át követett, nem élelemért, arra rá se nézett, hanem érdeklődésből. Meg az albatroszok…

Egészen rendkívüli dolgokat élhetsz meg. Egyszer olyan villámokat láttam… Nem a hagyományos, itthon is láthatóakat, hanem csodálatos, az Antarktisz felől a teljes égboltot beborítóakat. Folyamatos fényárban úszott az egész horizont. Ilyenkor persze megrettensz, mert olyan űrbéli tájba kerülsz, amilyet sosem tapasztalhattál, és amivel nem tudsz mit kezdeni.

Arrafelé a világ monoton, de mindig van új arca és amikor az újdonság az egyhangúságot töri meg, az sokkal hatásosabb, emlékezetesebb, mint a gyakran cserélődő változatosság.

„Helikopterezés”

A déli óceánokon tibeti kolostori helyzetbe kerülsz, mert olyan elszigetelt vagy, hogy ott tulajdonképpen újra éled és értékeled az emlékeidet. Előjönnek a legkülönfélébb szituációk és kitisztul, hogy mi és ki fontos az életedben. Visszapörgeted magadban a veled történteket. Ezt én „mozizásnak” nevezem, amelyre leggyakrabban a kormánynál ragadva kerül sor. Tíz-tizenkét órás kormányzásról beszélek, amikor teljesen mechanikusan végzed a dolgodat, de kívülálló vagy, mintha nem is a hajón lennél.

Talán halottad, Alex Thomson mondta el, hogy egy pszichológus ennek a tudatos gyakorlását ajánlotta is neki. Úgy nevezik, hogy „helikopterezés”. Kiszabadítva önmagadat a monoton miliőből, kialakítasz egy olyan lelkiállapotot, amikor úgy érzed, kiemelkedsz a hajóból és madártávlatból nézed magadat. Talán szerencsés alkati adottságom, de ez nekem elég könnyen megy.

Mágnes

Még mindig hív az óceán? Az utolsó utadon a Golden Globe Race-en végig küszködtél műszaki gondokkal, nem működő rádióval, penészedő hajóval, ivóvízhiánnyal. Már a harmatot nyalogattad reggel a korlátról, mire esővizet gyűjthettél és sorolhatnám sokáig mindazt a sok nehézséget, amitől partra érve azt mondja az ember, hogy ez már tényleg elég, többé nem megyek oda. Neked elég volt?

Ez egy erős mágnes. Egyszerűen vonz és visszavágysz oda. Persze nyilván egyéni dolog, sokan nem vágynak ide és szerencséjükre nem is mennek. Engem a felfedezés része is hív, mindig szerettem volna Cook kapitány idejében élni. Nem szeretek ismételni, új kihívások, útvonalak, tenger részek vonzanak.

Kopár István első szóló fölldkerülése 1990-91-ben a Salammbo Balaton 31-essel

Csak hogy tudd, amikor tavaly márciusban a Golden Globe Race végén – 263 nap, nonstop, szóló vitorlázás után partra léptem, valóban úgy ereztem, hogy elegem van a tengeri vitorlázásból. Most meg már csábít az új kihívás – egy újabb Föld kerülés, a „rossz irányban” (Wrong Way) nyugatnak, az uralkodó szelekkel, áramlatokkal szembe hajózva…

Ruji

Kopár István

Ifjabb Kopár István 1953-ban született. Siófokon a MAHART SC. vitorlás telepén tanulta az alapokat, majd tengerészként járta be a világot magyar kereskedelmi hajókon. 1990-91-ben Salammbo nevű Balaton 31-esével első magyarként kezdett szóló földkerülésbe. A később rajtoló, többszakaszos BOC Challange szólóvitorlás versenyen résztvevő Fa Nándor előbb érkezett vissza Európába, mint István a kisebb és lassabb hajójával, de így is Kopár István az, aki a magyarok közül elsőként vitorlázta körül a földet egyedül, egy kikötéssel. Magyar lobogó alatt elsőként indult transzatlanti versenyen (America 500 – Colombus Race 1992-ben), majd 1995-ben – szintén egyedül vitorlázva – kelet felől nyugatra haladva (a nehéz irányban) kerülte a Jóreménység-fokot. Elsőként ő szervezett földkerülő magyar vitorlás csapatot, és 1996-97-ben győzelemre is vezette a MOL-Hungária 1100 nevű 55 lábas hajót. 2018-ban a Golden Globe Race tradicionális földkerülő versenyen 4. helyen ért célba a Puffin nevű Tradewind 36-os vitorlásával.
Kopár István honlapja: koparsailing.com

Kapcsolódó