Vitorlázás
A déli óceánok titka – 1. rész
Tizenötezer kilométeres alagútban
A Vendée Globe szólóvitorlás földkerülő élmezőnye mélyen benn jár a déli óceánon. A Jóreménység-foktól a Horn-fokig távol minden szárazföldtől, lakott területtől egy különleges világban, az Antarktiszt körülölelő vizeken, az Indiai-, majd a Csendes-óceánon hajtanak.
Déli alagútnak is nevezik. Talán a gyakran szürke monotonsága miatt, de főleg azért, mert a negyvenedik-hatvanadik szélességi fokok között vezető utat az általában északabbra kialakuló, a déli féltekén balra, az óramutató járással ellentétesen forgó magasnyomású anticiklonok és a délebbre, jobbra görgő ciklonok, alacsonnyomású időjárási rendszerek övezik.
Mintha hatalmas, változó méretű és részegen billegő szélkerekek között görögne az út kelet felé. Az alagút eleje az Európa felől érkezőknek a Jóreménység-foknál kezdődik és a Horn-fokig tart.
Hosszú, gyakran monoton, elhagyatott és magányos, gyakran küzdelmes és olykor életveszélyesen kemény út. Első pillantásra nehezén érti az ember, hogy miért vágynak oda a földkerülő hajósok és különösen a versenyvitorlázók. Mert aki teljesítette és megszenvedte valaha is ezt az embertelen távot a Jóreménység-fok és a Horn-fok között, azok többségét valahogy mégis rabul ejti a Déli óceán.
Veszélyben, küzdelemben
A legtöbben újra és újra visszatérnek pedig gyakori az erős szél, olykor különösen magasak a hullámok és nem egyszer több irányból érkezők. Hideg van és ugyan a versenyeken már mindig egy virtuálisan kijelölt jéghatár északi oldalán vitorláznak a hajósok, ám a jéghegyek és a legalább olyan vagy még nagyobb kockázatot jelentő, nehezen észlelhető jégtörmelék potenciális veszélye élő valóság.
Amikor bekeményedik az időjárás, akkor az emberlakta területektől való távolság lelkileg különösen nyomasztó lehet, hiszen az esetleg szükséges életmentő segítség irdatlan messze van, baj esetén a versenyzők szinte csak egymásra számíthatnak. De a Csendes-óceánon, amikor a legmesszebb járnak minden emberlakta területtől, addigra már a versenyek mezőnye is széthúzódik, a hajósok egymástól gyakran sokszáz, akár ezer mérföldre kerülnek egymástól. Hát milyen segítségre számíthat az ember, ha a legközelebbi társ is olyan messze jár, mintha valakinek a Földközi-tengerről kéne hazaszaladi a Balatonra segíteni?
Fotó: Boris Hermann
Aki arra vitorlázik, előbb-utóbb szinte biztosan kerül olyan helyzetbe, hogy elátkozza a percet, amikor kitalálta, hogy idejön. A lelki távolság az internetkapcsolat lévén ugyan már nem jelent olyan totális elszigeteltséget, mint húsz-harminc évvel ezelőtt, de az emberben az önmagára utaltság érzése talán sehol nem ilyen erős, mint a déli óceánokon magányosan vitorlázva.
És mégis gyönyörű lehet
Még a Balatonon is, még egy Kékszalagon is megfeledkezhet az ember minden civil bajáról, kiszabadulhat a ma már minden percünket beborító, csúsztató és az örökké szembenálló beszűkült világú felek bármelyike révén ránknyomuló célzottan hamisító médiaprés alól. Eltűnik az ijesztgetésre, nagyot mondásra és szekértáborokba hajtásra törekvő szó és képáradat. Micsoda szabadulás, milyen teljes és üdítő kiszállás lehet a mókuskerékből a déli óceánokon, mindentől komoly fizikai messzeségben, lenyűgöző természeti környezetben, az aktív napi rutin mellett a váratlanra minden pillanatban készen, egyszerű céltudatos cselekvőként élni!
Fotó: Maxime Sorel
Veszélyben, igen, olykor életveszélyben
De az sem olyan nyomasztó dolog, ahogy azt a városlakó agyunk képzeli. A félelmetes javarészt megszokható és tudással, szaktudással kezelhető, mert a félelmet az ismeretlen veszély kelti. Olyasmi, mint a kezdő síelő riadalma az első meredeknek látszó lejtő tetején, amely később, már gyakorlat és tudás birtokában visszatérve nevetséges lankává szelídül. Ami persze nem teszi veszélytelenné a szakadékokat…
Tisztességes fenyegetés
A déli óceánon, sőt általában a tengeren, vízen várható veszélyek tisztességes, nem személyre szóló fenyegetések. Nem rosszindulatú erők csapása, nem kell hátsó gondolatokat kutatni, ellenséges szövetségek hazugságaira számítani. Ami ott elpusztíthat, az személyesen nem engem támad, a csapás nem nekem szól és nem célzott, ha éppen rám sújt, akkor sem. Ez pedig gyönyörűségesen felszabadító tudat.
Fotó: Jean Marie Liot
Küszködés, rutin és tisztán saját siker
A hajózás maga pedig állandó szépségekkel kísért folyamatos küszködés. A hétköznapi és váratlanul felmerülő feladatok halmaza, amelyet a célhoz közeledés, a naponta megtett távolságok csendes öröme tesz teljessé. A sok-sok apró feladat, a megfelelő módon kialakított napi rutinnal együtt pedig állandó sikerforrás, mert minden, amit a hajós ott elér, az tisztán és kételkedés nélkül a saját sikere és öröme. Ahogy a gyomornak sem a nagy bezabálások tesznek jót, a lelkünket sem a sikoltozó álörömök, hanem az apró, alig észlelhető kis sikerélmények tehetik tartósan elégedetté.
Mindez az öröm és sikerélmény persze elérhető a szárazföldön is, éppen csak önkéntes fotelfogságba tett, a médiumok híreit gyakran csukott elmével böngésző agyunkkal, bár egyre nagyobb kényelemben, de szépen, biztosan eltévedünk. Általában a környezetünk is más értékeket jutalmaz, mint amelyek tisztasága és igaza a távoli nyílt tengeren hajózva világosan érthető. Attól tartok, hogy huszonnégyfokos fogpaszta-mosolyú világunkban dagonyázva inkább mi vagyunk a nagy lúzerek. Mi veszítjük el azokat az értékeket, amelyek messze kinn a tengeren, akár veszélyekkel is megküzdve oly nyilvánvalóan igazak.
Milyen a gyönyörű utazás?
Nézőpont kérdése, embere válogatja. De miért mondaná valaki ok nélkül, hogy gyönyörű?
2001-ben a Vendée Globe-on a többször vezető pozícióban is vitorlázó Yves Parlier árbóca az Indiai-óceánon eltörött. A roncsok jó részét megmentve és segédrudazatot eszkábálva eljutott egy új-zélandi öbölbe. Horgonyt vetett, nem lépett partra, nehogy kiessen a versenyből. Ott horgonyon, a hajóján három árbócmaradékból összelaminált egy kicsit rövidebb, de használható rudat, és egy ötletes kötélkombinációval egyedül, segítség nélkül fel is állította.
Yves Parlier 2001 január – Fotók: Thierry Martinez
A mezőny után eredt, természetesen esélytelenül, de végig vitorlázta a távot. Még meg is előzött két hajót.
Az élelmiszer és vízkészlete 90-100 napos útra volt tervezve, így abból a Horn-fok után az Atlanti-óceánra már semmi sem maradt. Egy hónapon át esővizet gyűjtött, moszatokat evett, repülőhalakat csípett el, tán horgászott is. Fogyott huszonöt kilót, volt, hogy szomjazott, éhezett, keményen küzdött és szenvedett, de önerőből megérkezett.
Útja 124. napján az Európába érkezés előtti estén a hajóról küldött soraiban azt írta. hogy holnap véget ér ez a gyönyörű utazás, és nem tudja, hogy fogja újra megszokni mindazt, ami a parton vár rá…
A folytatásban vitorlázókat kérdezek és vitorlázóktól idézek majd a déli óceán vonzerejéről.
Ruji
Kapcsolódó cikkeink
Vitorlázás
Későnérők - 2. rész: Varga Lajos
Soha nem késő olyan célokat magunk elé tűznünk, amiről sokan azt hiszik, hogy csak a tizen-huszonévesek dolga és lehetősége. Kevesen tudják, hogy az álmok megvalósítása nem korhatáros és nem is előélethez kötött. A későnérők tudják és megmutatják.
Vitorlázás
