„A halál ma nem kért belőlem”

November 14. 2022.: „Helló mindenki! Biztonságban, épségben egy teherhajó fedélzetén vagyok, akik holnap reggel kitesznek az Azorin. IMOCA hajóm, a Nexans– Art et Fenêtres lángokba borulva a szemem láttára süllyedt el, hullámsírba rántva az álmomat.”

Ezen a reggelen a francia Fabrice Amadeo már kiállt a Route du Rhum versenyből és a portugál Cascais felé tartott. Egy nappal korábban a hajóján léket kapott a vízballaszt rendszer és a többszáz liter víz a hajótérbe zúdult. Elárasztotta az akkumulátorokat, megszüntetve az elektromosságot az egész hajón. Ezért Amadeo a portugál partok felé fordult. Éjjel ébren kormányzott. Reggel tűz keletkezett, amin még úrrá tudott lenni, ám 11 óra 32 perckor újra füstöt érzékelt, majd egy robbanással lángba borult a hajója.

El kellett hagynia a süllyedő vitorlást, amely aztán a szeme láttára merült hullámsírba. A mentőtutajából egy dán teherhajó, a vészjelzésre az útvonaláról kitérő dán Maersk Brida mentette ki három órával később.

A Nexans Art & Fenętres-re áprilisban kerültek új, a régieknél hatékonyabb emelőszárnyak – Fotó: Jean-Marie Liot

A Nexans – Art et Fenêtres 2016-ban épült az olasz Persicónál VPLP-Verdier tervek alapján. Első generációs foiler volt, testvérhajója az abban az évben rajtolt Vendée Globe-on győztes hajónak (Armel Le Cléac’h – Banque Populaire VIII., amelyet jelenleg Justine Mettraux használ). A 2016-17-es versenyen No Way Back néven vitorlázott a holland Pieter Heerema kormányzásával, aki aztán kínkeservesen végigvergődve a földkerülőn a 17., vagyis az utolsó előtti helyen ért vele célba. Nem a hajó tehetett róla…

Ugyanazon a földkerülőn Amadeo még egy hagyományos, 2007-ben épült IMOCA 60-assal 11. lett. 2020-ban már ezzel a foilerel indult a földkerülőn, de a navigációs komputerének meghibásodása miatt kiállni kényszerült. Idén gőzerővel készült a 2024-es Vendée Globe-ra, szépen gyűjtötte a versenymérföldeket. Most nincs hajója, és ha sikerül szereznie egy másikat, akkor is nulláról újra kell kezdenie a kvalifikációt.

Elektromos eredetű hajótűz – a lithium-ion akkumulátor kockázata

A hajójának vesztét szinte bizonyosan a modern lithium-ion akkumulátorok okozták. A vízballaszt-tartályának tönkremenetele után ezek kerültek víz alá, és amikor egy ilyen akku zárlatos lesz és felrobban, annak a tüze szinte olthatatlan…. Erről már írtunk korábban részletesebben bemutatva, videóval is illusztrálva, hogy a lithium-ion akkumulátorok milyen kockázatot jelentenek egy hajón és mennyire heves a tűz, amikor meggyulladnak.

Az eset Fabrice Amadeo szavaival

Fabrice Amédéo a Newrest – Art & Fenêtres IMOCA 60-asa kormányánál – Fotó: Jean-Marie Liot

1 / 9

Egy mai modern IMOCA 60-as belsejében rendkívül bonyolult elektromos rendszer szolgálja a tempós menetet és a navigációt – Fotó: Pierre Bouras

FOTÓ: Jean-Marie Liot

FOTÓ: Jean-Marie Liot FOTÓ: Jean-Marie Liot FOTÓ: Jean-Marie Liot FOTÓ: Jean-Marie Liot FOTÓ: Jean-Marie Liot FOTÓ: Jean-Marie Liot FOTÓ: Jean-Marie Liot FOTÓ: Jean-Marie Liot FOTÓ: Jean-Marie Liot

A 42 éves Amadeo korábban újságíróként tudósított tengeri versenyekről és ezután lett vitorlás versenyző. Íme a hajó elvesztésének története – a saját szavaival:

„Vasárnap reggel van és minden rendben a fedélzeten, nagyszerű versenyem van. A hajó lendületesen repül a pöffökben, a hullámok kemények. Váratlanul azt kell megélnem, hogy a vízballaszt-tartályom felrobban egy hullámon és több száz liter víz ömlik a hajtestbe. A biztonságom érdekében megállok és elkezdem kiszivattyúzni.

Abban a pillanatban, ahogy a víz eléri az akkumulátorokat, minden elektromosság eltűnik, kialszanak a kijelzők. Nincs áram, nem dolgozik az autopilot, nincs komputer, semmi sem működik. A csapattal egyeztetve úgy döntök, hogy óvatos tempóban elindulok Cascais felé.

Délután váratlanul erős füst kezd terjengeni, nekimegyek a poroltóval. A füstölés megszűnik, úgy döntök, hogy folytatom az utamat Cascais felé. Felveszem, a túlélő ruhát. Értesítem a versenyrendezőséget, akik figyelmeztetik az IMOCA osztály hajóit, hogy aki megfelelő pozícióban van, változtasson irányt felém, ha szükséges.

Találkozom James Haraydával, aki a Gentoo-val felém tart, hogy segítsen. Megköszönöm neki és folytatom az utamat. Teljesen kimertem a vizet és készen állok a nehézzé vált menetre. Éjjel két órát alszom, hogy összeszedjem magam, aztán hat órán át kormányozok. Ismét pihenek két és fél órát, majd hetet töltök a kormánynál.

Nem sokkal dél után, fél egy tájt újra füstöt látok, amit hamarosan egy robbanás követ. Sűrű füstben tapogatózom vissza a kabinba a túlélő ruhámért. A menekülő csomagom a kokpitban van, csak a jeggyűrűmért megyek vissza. Ráütök a poroltóra, semmi! A füst most nem fehér, hanem sárga. A kokpit fala kezd sárgulni és vetemedni. A rácsapódó tengervíznek olyan a hangja, mintha forró serpenyőbe fröccsenne.

Megértem, nyilvánvaló, hogy nincs tovább, menekülnöm kell. Figyelmeztetem a csapatomat erre a lehetőségre. Éppen leteszem a kagylót, és már hátul vagyok a tükörnél, készen arra, hogy kinyissam a mentőtutajt, amikor a kabinból a kijáraton át egy lángcsóva csap ki. A kellős közepén állok, még a szememet sem tudom kinyitni  Sikerül a vízbe taszítanom a mentőtutajt és ugrok.

Normális esetben könnyen elengedhető a kötél, ami a tutajt a hajóhoz rögzíti, de most nem sikerül. A vitorlásom még mindig előrefelé mozog a durva hullámokon, megrántja és ömlik bele a víz. Sikerül bemásznom anélkül, hogy a tutaj ekkor elszabadult és otthagyott volna. Azt hiszem ekkor kezdett a helyzetem jobbra fordulni.

Azt mondom magamnak, hogy ha élni akarsz, akkor csak pár másodperced van arra, hogy találj egy kést és elvágd magad a hajótól. Az IMOCA maga felé ránt, a hullámok veszélyesen közel löknek. De végre megtalálom a kést és vágok. A tutajom a már teljes hosszában lángoló hajótól hátszélben elsodródik. 30 percig tart, mire elsüllyed.  Közben beszélek hozzá és megköszönök neki mindent. Két éven belül együtt akartuk megkerülni a Földet. Össze kell szednem magam! A szatelit telefon nem bírja a vizet a tutajban és nem működik.

Azt mondom ismét magamnak, senki sem tudja, hogy a hajó elsüllyedt és te a mentőtutajodban vagy. Be kell kapcsolnom a hajóról sikeresen elhozott jeladót, meg a tutajon levőt is, és akkor megkapják az információt. Ezt is teszem. Nem találok mericskét. Egy elemeket tartalamzó doboz ment meg, azzal kimerem a vizet. Elkezdem a várakozást. A tutaj hátuljába helyezkedek, hogy ne boruljon fel.

A hullámok nagyon, nagyon magasak. Számba veszem a velem lévő felszerelést és felkészülök arra, ami most rám vár. Összegyűjtöm a jelzőfáklyákat. A nyakamba akasztom a VHF rádiót. Három-négy órát töltök a mentőtutajban. Meglepően nyugodt vagyok. A hullámtarajok rendre beömlenek, mégis biztonságban érzem magam. Valahogy tudom, hogy nincs itt a vég.

Takarékoskodva az elemekkel minden félórában eleresztek egy mayday jelzést a VHF-fel. A tutajon tárolt elemeket későbbre tartogatom. A rádió velem van és ezt Ericnek a csapatfőnökömnek köszönhetem, aki indulás előtt figyelmeztetett erre.

Egyszer csak egy hang válaszol. Egy tőlem 6 mérföldnyire járó kereskedelmi hajó megérkezett a közelembe. Megnyugtat ez a hír, ugyanakkor fogalmam sincs hogyan kerülök egy ilyen óriás fedélzetére ekkora hullámzásban. VHF rádión folyamatos kapcsolatban vagyok a kapitánnyal, aki nem lát engem: a hullámok nagyok, a lemenő nap sugarai vízszintesen vakítanak és én mindössze egy kis sárga pötty vagyok a végtelen tengeren. Korábban azt mondta „ne aggódj, életben vagy, hiszen beszélsz hozzám. A jobb oldaladon két mérföldnyire vagyok tőled.”

Kilövök egy jelzőrakétát. Meglát. Aztán újra szem elől veszít. Kilövök egy másodikat is. Ismét meglát és a közelembe érkezik. Az első megközelítése sikertelen. Ijesztő egy kis mentőtutajból pár méterről nézni egy ilyen acél óriást. Bocsánatot kér rádión és új manőverbe kezd. Ahogy elhalad, a farhulláma telenyomja vízzel a tutajt.

A Britta Maersk 2020-ban (ma már feketére festett a teste) – Fotó: Fredrik Ulvedal-MarineTraffic.com

Újra helyezkedik, szemből jön, alig néhány méternyire szél felől. Őrjítő, ahogy felém sodródik. A hatalmas test kisimítja a tengert és maga felé szippant. A hajó oldalához ütődve sodródom hátrafelé. Ha nem sikerül kiszállnom, rövidesen nagy bajban leszek. A legénység köteleket dobál felém, de nem tudom elkapni egyiket sem.

Végre sikerül egyet megfognom, még a hajó elejénél. Ma minden az utolsó pillanatban sikerül. A határon táncolok siker és kudarc, a túlélés és halál között. A kötéllel a legénység egy a hajó oldalán lebocsátott lépcsőhöz húz. A hullám az egyik pillanatban a tetejéhez emel, a következőben pedig öt méterrel alatta vagyok.

Ez az utolsó próbatétel. Ha a mentőtutaj a lépcső alá csúszik, az kiszakítja és én a hajó alá kerülök. Közeledem. Elsőre nem érzem, hogy ugorhatnék. A második hullám felemel és akkor ugrom a lépcsőre, amit el is érek. Egy sisakos férfi megragad. Felránt és felmászom a fedélzetre.

Vagy huszan kapnak el és üdvözölnek. Őrület, ölelget mindenki, gratulálnak. Mielőtt bármit is kinyöghetnék, bevisznek egy szobába és kiszabadítanak a túlélő ruhából. „De hiszen te száraz vagy!” – döbbennek rá. Igen, ilyen jó felszereltek vagyunk a versenyhajóinkon. Lezuhanyozom, kapok egy legénységi ruhát.

Itt a hajó fedélzetén elillan az adrenalin és rámtör a stressz. A lábaim remegnek. Őrület ez az állati képesség, ahogy mi emberek túléljük az életveszélyes helyzeteket. Aztán, rájövök. hogy a halál ma egyszerűen nem kért belőlem. Vagy inkább az élet nem akart elengedni!

Le vagyok sújtva, mégis én vagyok a legboldogabb ember, mert a feleségemnek és a lányaimnak nem kell ma sírva lefeküdniük. A zuhanyzóból kijövet találkozom a kapitánnyal és az első tiszttel. Összeölelkezünk. Megvallják, hogy az ő lábuk is remegett.

Ez a kaland legkevésbé sem változtat a munkám és az óceán iránti szenvedélyemen. Szeretnék köszönetet mondani a csapatomnak, a Route du Rhum – Destination Guadeloupe versenyvezetésének, mindenkinek, akik a munkájukkal elérték, hogy a mentési művelet a lehető legjobb sikerüljön. Eszembe jutnak a partnereim, a támogatóim. Köszönöm a belém vetett bizalmukat. Vissza fogok térni. Vissza fogunk térni!”