Vitorlázás
Global Solo Challenge – Philippe Delamare útja a Föld körül – 2. rész
Maugli a Föld körül
Az első részben szó esett a hajóról ,a Jacques Fauroux tervezte Actual 46-osról, és valamelyest Philippe bevállalós versenyzéséről. Érdemes megismerkedni a Föld körüli kalandja részleteivel is.
Mowgli útja egyáltalán nem volt sima, vagy eseménytelen. Persze ez nem is elképzelhető egy versenyben megtett földkerülés esetén.
Az Indiai-óceánon annyi problémával szembesült, hogy csaknem megállt Hobartban. Olyan sok minden romlott el gyors egymásutánban, hogy elbizonytalanodott, nekivágjon-e a Csendes-óceánnak.
Viszonylag problémamentesen elérte a Leeuwin-fokot, ám ekkor nehézségei akadtak a motor beindításával. Korábban ötnaponta 45 percig járatta, hogy megbizonyosodjon arról, hogy minden rendben van, de ezúttal sok próbálkozással sem sikerült beindítania a gépet. Egy nagy csavarhúzóval próbálta áthidalni a pozitívat és a negatívot az indítómotoron, mindenfelé szikrák repkedtek, végül mindezzel csak áramszünetet okozott, leálltak a műszerek, tehát az autopilot is, és a hajó szélbe állt. Végül el kellett fogadnia, hogy nem tudja kezelni a problémát, és nem próbálkozott tovább. Itt dícsérhette az előrelátását, amiért magával hozott egy mechanikus szélkormányt, amit felszerelhetett, és használhatta, amíg nem hozta rendbe az áramellátást, illetve a segítségével ezután takarékoskodhatott is a villamos energiával.
Nem sokkal ezután elromlott az elsődleges autopilot hidraulika dugattyúja, hozott másikat, és beszerelte, de így nem maradt tartaléka, pedig még csak ekkor ért a Csendes-óceánhoz, félútra. Rövidesen egy reccsenéssel kiszakadt a spibum egyik fedélzeti tartóverete, ahol is ezután víz szivárgott a hajóba.
A bajok ezzel nem értek véget
Nekiütközött valami úszó tárgynak, ami leszakította a hidrogenerátorának egyik tartóját. Ismét a tartalékait kellett felhasználnia. Fokozta aggodalmát a gondolat, hogy egy olyan hidrogenerátorral kell tovább mennie, amelyet nem tud már megjavítani, ha újra megsérül. Ez aggasztó volt, különösen azért, mert nem számíthatott a hajómotorra az akkumulátorok újratöltésében.
Eközben az egyik térde súlyosan begyulladt, és az is csaknem megrendítette, amikor meghallotta, hogy az előtte haladó, elsőként indult versenyző Dafydd Hughes megállt (és feladta a versenyt) Hobartban. Ezután még elakadt a génua rollreff felső pörgettyűje is. Úgy érezte, hogy ez az utolsó csepp a pohárban, és már kezdett belenyugodni, hogy neki is meg kell állnia Hobartban.
De még nem érte el Tazmániát, és a következő napokban véget ért a problémák durva halmozódása. Vitorlázás közben rájött, hogy a génua rollreffet 2-3 fordulatnyira felcsavarva tudja még használni, ezért azt rögzítette, hogy ne tudjon teljesen kitekeredni. A térde kezdett javulni. Meggyőzte magát, hogy az autopilot dugattyúja bírni fogja. Az idő segített neki minden egyes problémát feldolgozni és kitalálni a lehetséges megoldásokat, így a gondolataiban egy esetleges hobarti megálló helyett, inkább egy dél-amerikai, ushuaiai megállóra kezdett hajlani.
Ezután Mowgli jól viselkedett a Csendes-óceánon. Amikor kőkemény időben elhaladt a Horn-fok mellett, a hajó minden további probléma nélkül jól ment, ráadásul a térde is meggyógyult, bár ekkor meg egy lumbágó kényszerítette arra, hogy négykézláb járjon a fedélzeten. Kezdte magát magabiztosnak érezni, elhitte, hogy tovább tud vitorlázni, és a blogjában elviccelődött a hajón való „elegáns mozgásán”.
A gyakran viharos szél mellett a hirtelen sekélyebb víz és az erős tengeráramlatok keltette meredek hullámok teszik különösen veszélyes hellyé a Horn-fok környékét
Uruguay magasságában sikerült újraindítania a motort, amihez talán az akkumulátorokat segítő melegebb idő is hozzájárult.
Aztán Uruguay és Rio között széllel szemben vitorlázva a fedélzetből kiszakadt a staysailt, a forstág és az árbóc közötti belső orrvitorlát tartó veret. A vitorla a levegőben csapkodott, miközben megpróbálta lebirkózni, és eközben a fedélzeten is jelentős sérülések keletkeztek. Ettől kezdve az elővitorlái közül már csak a részben betekert génuáját használhatta, ami erősebb szélben megnehezítette a krajcolást.
A 3-as szám vonalában lévő orrvitorlát tartó veret szakadt fel. Ezzel jelentősen csökkent a használható vitorlakészlet
Szerencséjére a passzátövezetben vitorlázás eseménytelenül kellemesen alakult, és csak az Azori-szigetek közelébe érve szembesült azzal, hogy a cél előtt még komoly vihar vár rá. Sokan, érte aggódva azt remélték, hogy megáll, kivárja a ciklon elvonulását. Az előnye megvolt ehhez, nem kellett attól tartania, hogy bárki is utolérné, ám addigra sajátos filozófiát alakított ki. „Nem szeretek utólag rájönni, hogy a habozással, fékezéssel feleslegesen időt áldoztam, más szóval utálnék mérföldeket és időt veszíteni csak azért, nehogy bajom legyen. Ha úgy látom, hogy lehetetlen a feladat, akkor megállok, ám ha habozok, az azt jelenti, hogy látok esélyt a sikerre is. Tehát jobb, ha inkább nekimegyek.”
Annak idején, amikor a Horn-fokhoz közeledett, hasonló helyzetben volt. Lassíthatott volna, hogy majd a tomboló vihar elvonulása után kerülje a fokot. Ám ott úgy érezte, az a vihar nem annyira veszélyes, hogy indokolt legyen a lassítás. „Nem az elvesztegetett mérföldek tudata zavart, hanem inkább az, hogy már az Atlanti-óceánra érve lemaradtam volna egy nagyszerű északra hajtó szélről.”
Igaza is lett, mert a Horn-fok környékén való kemény küzdés végeztével igen erős, ám kifejezetten kedvező szelet kapott egészen a Falkland-szigetekig. „Nem órák elvesztése volt a tét, több napomba került volna, ha lelassítok” – magyarázta.
Ugyanez a gondolatmenet vezérelte az Ibériai-félszigethez közeledve. „Nem volt egyszerű a helyzet. Vagy az Azori-szigetek közelében maradok, vagy nekimegyek a viharnak. Ráadásul nem egyetlen egy alacsonnyomású rendszer tartott ott kelet felé, de egy viharsorozattal kellett számolnom. Haboztam, és ebből tudtam, hogy meg tudom csinálni. Hiszen a habozás létező esélyt is jelent.”
Pedig a galíciai tengerpart megközelítése nem tréfa ilyen időjárásban. A parthoz közeledve a sekélyedő vízben a hullámjárás bedurvul. Február 22-én, két napnyira a céltól a hullámok magassága már meghaladta a 7 métert. Ekkor törte el a bumját.
Hogyan tört el a Mowgli bumja?
Célba érkezése előtt két nappal, február 22-én Philippe Delamare a galíciai partokat közelítette 46 lábas hajójával. Úgy döntött, hogy nem várja meg az erős ciklon elvonulását. Így 7 méter magas hullámokon vitorlázott La Coruna felé, és nagyon igyekezett, mert úgy látta, hogy éppen egy olyan időjárási ablakban érhet a nagy szélben és erős hullámzásban nehezen megközelíthető spanyolországi célkikötő elé, amikor valamelyest enyhébb szélben (értsd nem ötvencsomósban!) vitorlázhat be a kikötő előtti öbölbe a célvonalhoz.
A szél erősödött. Egy pöffben a hullámokon bőszélben tempósan haladó hajó felluvolt és az oldalára dőlt. Philippe benn volt a kabinban és éppen azzal foglalatoskodott, hogy elinduljon fel a kokpitba, amikor a hajó felállt és újra elindult. Ám ekkor a kötélfogós sottcsörlőből kipattant, kiszabadult a grószsott, amitől a nagyvitorla teljesen hátszeles állásba került. A hajó értelemszerűen luvba billenve szél alá fordult és egy hullámon tovább kanyarodva kényszerűen, spontán meghalzolt. A teljesen kiengedett állásból induló vitorla nagy erővel csapódott át, és a bum vége a feszes beksztégnek vágódott. Ettől az erős ütéstől természetesen a bumprofil eltörött. Mivel a sottcsigák bekötési pontja a törésvonal mögött voltak, Delamare nem használhatta tovább a nagyvitorláját.
A spontán halzoláskor a bum nagy erővel csapódott a feszes beksztég kötélre
“Rosszabbul is járhattam volna. – mondta a partra érve Delamare – Tisztában vagyok azzal, hogy némi kockázatot vállaltam a stratégiámmal. Ha úgy döntök, hogy a vihart elkerülve kivárok, szerda előtt nem érhettem volna La Corunába, mivel egy újabb vihar volt mögöttem. Legalább 3-4 napot veszítettem volna, és a várakozással is nehézségekbe ütköztem volna, mivel a vihar által érintett terület olyan hatalmas volt, hogy a tengeren lenni sehol nem lett volna egyszerű. Ezért inkább igyekeztem a cél felé.”
Amikor pedig a borulással eltörte a bumját, már végképp nem volt más választása, mint menni előre, mert akkor már nem volt lehetősége kitérni a következő vihar elől.
Amitől a rendezők ijedten figyelték Delamare hajójának útját az utolsó két napon: a hullám előrejelzés, hozzá véve az extrém nehéz behajózást La Coruna kikötőjéhez
Eközben a verseny rendezőit a frász kerülgette. Látták az időjárási helyzetet, Philippe pedig takarékosan bánt az árammal, szinte egyáltalán nem tudtak vele kommunikálni. Százszor kiszámították, hogy milyen kemény idő közeledik, ám eközben azt látták, hogy a Mowgli, ahelyett, hogy megállna selterezni az Azori-szigetek közelében, például Ponta Delgadánál, ehelyett töretlenül, nyílegyenesen La Coruna irányába tart.
Philippe Delamare-nak abban viszont igaza volt, hogy az elvonuló első nagykiterjedésű alacsonnyomású rendszer, és az azt követően érkező második ciklon között nyílt számára egy szélkapu. Persze ez jól hangzik, és bíztató is volt pusztán a széltérképet nézegetve. Ám a hullámzás nem áll le azonnal a szél gyengülésekor, sőt, az eltérő szélirányok miatt akár még zavarossabbá válhat azokon a napokon is, amikor éppen nem ötvencsomósak a fújások, hanem “csak” harminc-negyvenesek… Ráadásul a parthoz közeledve a sekélyebb vízben megnő a törőhullámok kialakulásának veszélye.
Mindehhez még hozzá adódik a Coruña-öböl bejáratának veszélyessége nyugati viharban. Miközben Delamare közeledett az időjárás-előrejelzések ismeretében a hatóság a kikötő és a partfal mögötti sétány teljes lezárását is fontolgatta.
Megérkezés La Corunába
Philippe Delamare és Mowgli befutásáról álljon itt a Golden Globe Challenge-et kitaláló és megvalósító Marco Nannini beszámolója
“Philippe megérkezése diadalmas volt, epikus és érzelmes. Hatalmas hullámok támadták és porlottak el a Coruña-öböl nyugati végét jelző ikonikus Herkules-tornyon, a világ legrégebbi még működő világítótoronyán, amelyet közel két évezreddel ezelőtt építettek.
A közel kétezer éves Herkules világítótorony az öböl bejáratánál – szép időben
A Mowgli egy szál részben feltekert génuával közeledett a hatalmas hullámokon
A motorcsónakunkkal csak nagyon lassan, a törőhullámokon óvatosan lavírozva cikk-cakkban juthattunk ki a nyílt vízre, hogy elinduljunk Philippe felé. Amikor megláttunk egy fehér vitorlát a fehér hullámtarajok mögött, kezdetben csak fel-felbukkant, és csak remélhettük, hogy ő az. A vitorla rendre eltűnt a vízfalak mögött, de aztán végre megpillantottuk Mowgli jellegzetes narancssárga testét, és fellélegzhettünk: ő az!
Philippe csak egy szál, részben reffelt orrvitorlával közeledett, hiszen két nappal azelőtt eltörte a bumját, így nem használhatta a nagyvitorláját. A hajó hevesen rollázott a hullámokon, miközben Philippe az ilyen időjárási körülmények között egyetlen biztonságos megközelítést jelentő útvonalat követte Coruña felé. Itt át kell jutnia egy fél mérföldes résen a part egy sziklás sekély pad, miközben a hullámok egyre erősebben megtörnek és az átbukó tarajok a hajóra zúdulva igyekeznek azt keresztbe fordítani és maguk alá gyűrni.
A Guardia CIvil mentőhajója kísérte be az öbölbe Delamare-t és Mowglit
Mowgli számos sérülése és a hajózás nehézségeinek ellenére stabilan közeledett. A Guardia Civil mentőhajója kijött, és segített az utolsó néhány mérföldön. A sziklás zátonyok előtt helyezkedtek, jelezve a határt, ahol Philippe-nek még utoljára halzolnia kellett, hogy délnek induljon a célvonal felé. Amikor megtette, elé állva mutatták az utat a célvonalhoz a hullámtörő és egy oldalsó piros bója között, amely viharban az egyetlen biztonságos csatorna La Coruña megközelítésére.
Ahogy Mowgli áthaladt a célvonalon, a Guardia Civil dudálni kezdett, Philippe pedig két piros kézi fáklyával ünnepelte a pillanatot. A hullámok és a nehéz körülmények ellenére igyekeztünk fenntartani az élő közvetítést az Instagramon és a Facebookon, hiszen emberek ezrei csatlakoztak a világ minden tájáról, hogy nézhessék, ahogy Philippe Delamare élete álmát teljesítve győzelmet arat.
Célban a győztes
A második helyen vitorlázó Cole Brauer több mint 400 ezer követővel osztotta meg az élő adást, és gratulált neki. Gratuláló üzenetek érkeztek a világ minden tájáról, valamint az összes többi, internet-hozzáféréssel rendelkező versenyzőtől. Francois Gouintől, Riccardo Tosettotól és Andrea Murától.
A Marina Coruñában a borzalmas időjárással dacolva családtagok és barátok kis csoportja várta, hogy kikössön. A reggeli heves felhőszakadások abbamaradtak, az eső elállt, hogy mindenki szemtanúja legyen az érkezésének (utána újra eleredt).
Philippe pezsgőt bontott, és az ital nagy részét Mauglinak szentelte. Megköszönte neki az utat, megsimogatta az árbocot, és bőven öntözve pezsgővel a fedélzetet ők ketten együtt élvezték a siker és a győzelem mámorító ízét.”
A siker magyar része
A Pauger Carbon rudazat – komplett árbóc állókötélzettel, bum és rúdalba – nagyszerűen dolgozott a földkerülő úton. A dinamikus karbon rig főszerepet játszott abban, hogy Philippe Delamare hajója a becsültnél gyorsabban vitorlázott.
Ez olyan marketinges, reklámnak hangzó mondat, igaz?
Igen ám, de én finnes ifjúkora óta ismerem Paulovits Dénest, akinek a Pauger Carbon létezése köszönhető, amiért a műhely ma ilyen minőségi, világszínvonalú karbon rudazat (na, meg hajók) megalkotására képes. És ahogy Philippe Delamare útjáról olvastam, ahogy a kockázatokat és problémákat kezelte és legyűrte, folyamatosan az jutott az eszembe, hogy ők ketten abszolút rokonlelkek.
Ez a Philippe, a vízen – vajon illik ilyet írni? – igazi vaddisznó!
Az ilyenek tolják előrefelé a világot.
Ruji
Kapcsolódó cikkeink
Vitorlázás
Global Solo Challenge – A fölényesen győztes szólóvitorlázó magyar Pauger karbonrudazattal kerülte meg a Földet - 1. rész
Győztesek napjai Két nagyon különböző földkerülő verseny győztesei értek célba...
Vitorlázás
