Vitorlázás
America’s Cup visszatekintő
Egy nagy mázlink volt nekünk nézőknek
A járványügyi intézkedések, korlátozások tömkelegét nyögjük már egy éve világszerte. A rengeteg hátrány mellett akadnak ebben pozitívumok is. Nem csak olyasmire gondolok, hogy a lecsökkent turizmus vagy kereskedelmi hajózás, no meg autózás miatt olykor fellélegezhetett kicsit a Föld. De emiatt elmaradtak az eredetileg tervezett, az új AC75-ösökkel futandó versenyek is és ezek a radikálisan új hajók csak tavaly decemberben találkozhattak először a vízen.
Mi ebben a jó?
Hát a versenyzőknek és csapataiknak semmi. Nekünk, szurkolóknak, lelkes odafigyelőknek viszont utólag jól láthatóan ez így még jobb volt. Nem pusztán azért, mert így sűrítetten kaphattuk a programot a decemberi AC World Series-től a Prada Cup selejtezőin át a 34. America’s Cupig. De az a lenyűgöző fejlődés, amit napról napra láthattunk, amit ez a beszűkült menetrend az eredetileg tervezettnél nagyobb hőfokúvá tett, az egy egész évre elnyújtva a nagyobb szünetekkel még csak nem is így zajlott volna le. És egyes részletei esetleg a háttérben zajlottak volna. Így viszont – színházi hasonlattal – mi egyszerre láthattuk egy sikerdarab utolsó próbáit, a főpróbát és az első húsz előadást.
Látványos fejlődés
Először ugye megjelentek az első AC75-ösök. De a játék már a módosítoitt második hajókkal vált érdekessé. Azokon már látszott, hogy a csapatok figyelik egymás fejlesztéseit és igyekeznek ezt-azt integrálni, legalább is, ami az ő saját koncepciójukba belefért.
De ennél érdekesebb és jobban látható volt az a változás, amit a vitorlázó csapatoktól láthattunk, ahogy ők az éles futamok intenzív tapasztalatai alapján napról-napra változtattak a hajókezelésükön, a hajón belüli mozgásaikon és a kommunikáción. Persze eközben a háttérben nyilván rohamléptekben folyt a szoftverek, az elektronikus , na meg a hidraulikus rendszerek fejlesztése is, amiről konkrétumokat persze mit sem tudunk. De elég szórakoztató volt a látható és ezért látványos rész.
A decemberi versenyen a britek vergődtek, de a Prada Cup alapfutamaira rendezték a soraikat és parádésan lesímázták az előzetesen sokkal esélyesebbnek tartott ellenfeleiket. Ahogy a korábbi döcögésből és hibákból előlépve váratlanul ők lettek azok, akiknek a legsímábban mozgott a hajó, akik a legprofibban szárnyaltak a manőverek közben is és akik egyre szebb taktikai húzásokat mutattak be. Lenyűgöző volt.
Aztán végig nézhettük az American Magic hibát hibára halmozó hajótörő borulással fűszerezett csúfos összeomlását és vereségét, pedig decemberben még ők voltak a kihívók közül a legegységesebben jól teljesítők.
Eközben, a Prada Cup elődöntő futamokon egyre tágabbra nyílt szemmel figyelhettük a Luna Rossa produkcióját, amely a döntőn a britek elleni harcra már gyönyörűen kikerekedett. Újabb meglepetés: a kétkormányos stílus hibáit kiküszöbölve már lenyűgöző módon ők uralták a hullámokat a rajttól a célig, nem a britek. (és megtudhattuk a reklámból, hogy “ez mennyivel jobb, mint egy tea-délután…”)
Majd ezután jöhetett maga az America’s Cup, benne a kupavédő új-zélandiakkal, akiket viszont nem láttunk versenyezni december óta. Vajon ők is ugyanolyan tempóban tudtak fejlődni, mint az egymással versenyző kihívók? Vajon megtartották-e decemberben látott sebességi fölényüket?
36. America’s Cup
A teljes képhez tartozik még a tény, hogy az új-zélandiak, mint védők és az olaszok, mint kihívók előnyben voltak a britekkel és az amerikaiakkal szemben, mivel ők ketten alakították ki a szabályokat, beleértve az új hajótípus, a vitorlázást egy újabb irányba mozdító különleges AC75-ösöket. Ezt a potenciális előnyt határozottabbá tették a járványügyi korlátozások miatt sorra elmaradó versenyek.
Ennek fényében nem annyira meglkepő, hogy ez a két csapat mérkőzhetett meg a kupáért. Viszont mire ideértek, meg is romlott közöttük a hosszú évek óta példásan jó viszony. Nem csoda, hogy az új-zélandi győzelem után az új America’s Cup kihívók a britek lettek és a kiwik meg is tettek minden szükséges óvintézkedést, hogy a kihívásban senki ne előzhesse meg őket.
Mire elrajtolt a nagy verseny, a szakértők az edzéseken látottak alapján már az Emirates Team New Zealand 7–0-ás győzelmét sem tartották lehetetlennek a Luna Rossa Prada Pirellivel szemben. És igazából nem is tévedtek sokat. A kiwik technikailag még előrébb jártak, mint az olaszok, akiknek egy fegyverük maradt: a vitorlázó tudásuk. Amivel viszont tudtak élni és lenyűgöző akarattal, fegyelmezettséggel hozták sokáig egálra az egyenlőtlen erők küzdelmét.
Az új-zélandiak talán az elején kicsit könnyedébbre vették a harcot, de 1–1, 2–2 majd 3–3 után be kellett látniuk, hogy nekik is sokkal többet kell letenni az asztalra a győzelemért, mert Jimmy Spithill és Francesco Bruni nem viccelnek.
Eközben is folyamatosan tanultak egymástól
Az első futamokon az olaszok fordulói sokkal olajozottabban mentek, ott tudtak sokat fogni az egyébként, egyenes menetben gyorsabb ellenfélen. Meg a rajtoknál, ahol Spithill különleges tudásával dominálhattak. De aztán Peter Burling és csapata is megmutatta, hogy nem csak egy szimplán ügyes társaság a gyorsabb hajóban ülve. Megnyertek rajtot és a manővereik kezdtek már az olaszokénál is jobbak lenni. Akik viszont a kiwiktől lestek el és alkalmaztak szinte azonnal újításokat.
Mondjak példát?
Tessék: A hetedik futamon az Emirates Team New Zealand parádés újítást mutatott be egy JK-manőver végrehajtásában. Az ugyebár bőszélből érkezés a bójához, annak kerülése után azonnali forduló a másik csapásra. Ilyen gyors hajókkal ez különösen nehéz manőver, ők mégis tudtak újítani.
Addig ezt mindenki úgy kivitelezte, hogy a bójakerüléshez az AC75-ös mindkét lába bekerült a vízbe és csak már krajcban az azonnali forduló végrehajtása után emelték ki a szélfelőlivé vált uszonyt. Ám ezen a futamon Peter Burling csapata egylábas JK-t mutatott be! Vagyis jobbcsapáson érkezve az egyedül vízben lévő bal oldali foilon hajtották végre a bója kerülését. A jobb „lábukat” csak akkor tették le a vízbe, amikor a széllel szemben már megkezdték a jobbcsapásról balcsapásra fordulást és a bal oldali csirkeláb eközben már emelkedett is ki a vízből.
Egylábas JK-forduló 40 csomós tempóból érkezve!
Ez igen! Mit nem tudnak már! Az olaszok ezt még kétuszonyos megoldásban művelték, ami azt jelentette, hogy az új-zélandiak sebessége a manőver végére kb. 2-4 csomóval kevésbé esett vissza.
Mi történt erre?
Amint az a fenti kis videóban is látható két nappal később a Luna Rossa Prada Pirelli is már hibátlan egylábas piruettel kerülte a bóját!
Le a kalappal az olaszok előtt
Az Emirates Team New Zealand győzött, de a Luna Rossa csapatot is megilleti az elismerés. Nem csak egyszerűen helytálltak. Francesco Bruni és a kétszeres America’s Cup győztes (és most már kétszeres vesztes is) Jimmy Spithill tandemben vezetett csapata egyszerűen jobban vitorlázott, mint a szintén nem könnyű, de náluk lényegesen könnyebb helyzetben lévő kiwi kupavédőké. Spithill mondta az utolsó futam után, hogy „néha úgy éreztem, egy szál késsel kell egy puskás ellenféllel szembe szállnom.”
Háromszor győztek, nagyszerű vitorlázó teljesítménnyel. De hétszer kikaptak. Lehetett volna háromnál több győzelmük is, de azért hibáztak ők is. Ami persze nem csoda. Egy lassabb hajóval bármilyen hiba látványosan megmutatkozik, ráadásul minden apró kudarc után sokkal nehezebb újraépíteni a hitet és elszántságot, hiszen bármennyire is háttérbe szorítják magukban, mégis ott motoszkál bennük a tudat, hogy lassabb a hajójuk. Ilyen teherrel hibátlannak lenni végképp lehetetlen.
Azért szép volt!
Az AC75-ösökkel ilyen rendszerben, ilyen pályákon futott versenyek nem tetszenek mindenkinek, maradéktalanul pedig talán senkinek. Sokan puffognak, hogy ez nem vitorlás versenyzés, ezek nem is hajók, meg hogy nullára csökkent a taktika szerepe és sürgősen vissza kell térni az egytestű úszóhajókkal folytatott America’s Cupokhoz, mert ott a taktikai szépség, ott a játék öröme, csodája. És ez tökéletesen igaz.
Éppen csak ez soha nem fog megtörténni
Az America’s Cup a csúcstechnológiáról szól. Nem one design, nem egységes hajók versenye, ahol az lenne a cél, hogy csakis a vitorlázók tudásának különbsége döntse el a versenyt. Az például az olimpiai osztályok pályaversenyzése, nem pedig az America’s Cup.
Sokféle vitorlás versenyforma létezik. Ez az, ahol a technikai fejlesztésen van a hangsúly. Ha az America’s Cupon nem olyan vitorlásokat látunk, amelyek a hajóépítés aktuális csúcsát jelentik, akkor ez a verseny a lényegét veszíti el. Ez ilyen és akinek ez nem tetszik, az ne nézze!
És még egy nagyon fontos dolog!
Az látja a versenyen a taktikai finomságokat, aki maga is sokat versenyez. Hát ne az America’s Cupon kérjük számon, azt, ami nekünk a vizen kijut. Aki pedig már örömmel nézi ezeket a száguldó csodákat, akit megfogott a dolog, annak azt javaslom, hogy sürgősen keressen valamilyen módot arra, hogy vitorlázhasson és versenyezzen!
Mert egy kis hajóval, mondjuk egy Kalózzal, Laserrel, Finnel, de bármivel versenyezve – különösen mezőnyben vitorlázva – ezerszer több érdekesség történik és kifejezhetetlenül több élményt kap az ember, mint a képernyőn nézve. Nem 40, de 4 csomós tempónál is! És ott van igazán az összetett szellemi játék egyre jobban kikristályosodó öröme, a teljes, a határtalan kikapcsolódást jelentő csoda.
Minden egyéni ízlés kérdése
Olvasom, látom, hogy sokaknak nem tetszenek ezek a hajók, mert kétségtelenül túl radikális darabok.
De nekem személyesen például előre lépés az AC75. Amikor korábban ezen a versenyen átálltak a katamaránokkal való zárt, szűk pályán rendezett futamokra, én speciel teljesen elvesztettem az érdeklődésemet az America’s Cup iránt. Egy többtestűnél egy forduló olyan óriási veszteség, hogy ez önmagában kiöl szinte minden taktikát és minden csakis a sebességen múlik. Az átlag, vitorlás versenyzéshez nem vagy keveset konyító nézőnek biztos tetszik. Száguldanak, fröcsög a víz, pörögnek a csörlősök, égnek a zsírpárnák és ujjongva höröghet a szpíker.
Az AC75-ösök nem veszítenek annyit, és ahogy egyre inkább belejönnek, mind kevesebbet veszítenek egy-egy fordulón. Újra látni több taktikai elemet. Nem csak szélforduló vagy frissülés kihasználását, de az is érthetővé válik, hogy miként használja ki a taktikus a saját hajójának tudását, előnyeit, ideális szélszögeit a taktikázáskor, a fordulók-halzolások és a kapubóják kiválasztásakor. És még gyorsabbak is, mint a katamaránok voltak! Ráadásul, ezek a már nem is molnárkaként kétlábon cikázó, de őrült műkorcsolyázó csirkeként egy virgácson szambázó kecses hajócsodák nekem még szépek is. Gyönyörűek.
A hajó az angol nyelvben nőnemű. Ha egy mondatban annyi szól egy vízen úszó valamiről, hogy „she”, akkor az hajó. Akadt az America’s Cup történetében olyan hajótípus, amelyik nekem nem volt elég kecses, hogy nőneműnek lássam. Persze az AC75-ös sem úgy szép, ahogy úri dáma egy klasszikus J-yacht.
De ma úgyis a sportos-harcos amazonok korát éljük, és az AC75-ösök nekem beleillenek ebbe a szépségideálba. Persze, ha netán majd szakállat növesztenek, akkor talán megköpködöm őket és elfordulok, de most érdemes maradni és figyelni.
Ruji
Kapcsolódó cikkeink
Vitorlázás
America's Cup Superyacht Regatta - dollármilliók csatája
A 35. Amerika Kupa kísérő eseményeként rendezik az America’s Cup Superyacht Regattát a milliárdok csatáját.
Vitorlázás
